Terrence Malick: A Hidden Life / Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál 2019
2019.05.23.

Nagy ritkán a mozgókép önmagát meghaladó, univerzális és magával ragadó világtapasztalattá, totális moziélménnyé válik. Terrence Malick új filmjével ez történik. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

Valószínűleg kevés alattomosan mérgezőbb dolog van a történelemben a „szükséges” kompromisszumoknál, amelyek elkerülhetetlenségéről oly sokat győzködnek bennünket szorult helyzetekben, és amelyeket oly gyakran meg is hozunk. A mindennapok nyugalmának megóvása, a munkahely megtartása, a család eltartása, a közösségben elfoglalt hely megőrzése mind olyan teljesen érthető indokok, amelyek miatt elveinket hajlamosak vagyunk kisebb-nagyobb mértékben figyelmen kívül hagyni, zárójelbe tenni – illetve, mivel ez nem jelent mást, végeredményben feladni.

Terrence Malick ezúttal egy olyan valós eseményeken alapuló történetet filmesített meg, amely a nehéz helyzetek legnehezebbikében minden racionális, érzelmi és ösztönös érv ellenében fenntartott végső elvhűségről szól. Franz kis hegyi faluban él farmerként boldogan feleségével és egyre gyarapodó családjával, valamint az őt megbecsülő szomszédokkal a második világháború kitörésének időszakában. A többiekkel ellentétben azonban nem ül fel az idegen fajokkal és bevándorlókkal riogató propagandának, hanem a maga egyszerű módján és tiszta értékrendjével azt érzékeli, hogy mindaz, amiért harcolni kellene, nem lehet jó, hogy itt egyértelműen fekete-fehér a helyzet. Bár az első sorozáson és kiképzésen még részt vesz, utána – a falu nemtetszését kivíva – évekig nem áll be önkéntesnek, nem adományoz pénzt vagy terményt a hadseregnek, akárhá figyelmezteti környezete, hogy a szó szoros értelmében az életével játszik. 1943 körül a hadi helyzet súlyosbodásával a hurok hősünk körül is szorulni kezd, megérkezik a behívó, és az absztrakt fenyegetés konkrét veszéllyé válik.

A Franz által hozott döntéseket itt nem áruljuk el, mert a meglehetősen kevés fordulatot tartalmazó narratíva elképesztő feszültségét éppen ezek tartják fenn. Egy Malick-film esetében amúgy sem feltétlenül a lassan csordogáló történet informatív rétege a lényeges, hanem az a továbbra is utánozhatatlan filmnyelv, amely a giccs határának súrolásával tud egy a racionalitáson túllépő totális moziélményt teremteni. A rendező jól ismert, folyamatos mozgásban lévő, gyakran dekomponáló (szereplők fejét levágó, a fő eseményt mellőző) kamerája ezúttal nagyon széles látószögű, szinte halszemlencsét kapott – nem csak a szűk belsőkben, hanem a tágas hegyi tájak fotózásakor is. Ennek köszönhetően a tér rendszeresen meggörbül, az alakok pedig természetellenesen torzulnak, ezzel folyamatosan fenntartva bennünk az érzést, hogy a valós alap ellenére nem egy történet ábrázolását nézzük, hanem egy pusztán a mozivásznon zajló történésnek vagyunk részesei.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A narratíva Malickhoz képest szokatlanul könnyen követhető, lineáris, sőt feliratok révén pontos térbeli és időbeli fogódzókat tartalmaz, azonban a hangsúly nem az eseményeken és a dialógusokon van – a legtöbb mellékszereplő az amúgy angol nyelvű filmben németül beszél fordítás nélkül. Tájak, gesztusok, helyszínek, különleges pillanatok és mindennapi cselekvések sorjáznak egymás után a Malickra jellemző fragmentáltságban, amelynek lényege, hogy az egyes helyzetekhez nincs bevezetés, csak éppen elkapunk egy momentumot, ami a maga pillanatnyi töredékességében információ helyett egy-egy impulzust, impressziót ad csupán. Sodródunk, siklunk ezzel a kamerával a magasztos hegyoldalakon, forgolódunk az ebben a világban helyüket kereső alakok körül, figyeljük őket és a bőrükbe bújunk, közben pedig hallgatjuk az érzelmes zenét, és más rendezőnél nem tapasztalható módon telünk meg képpel és hanggal, vagyis filmmel, kinematográfiával, ami csak egy verbalitást és racionalitást maga mögött hagyó befogadást tesz lehetővé. Teljesen elfogadható, ha valaki nem tudja és/vagy nem akarja magát ennek a veszélyes, bizonyos önfeladást elváró bűvöletnek alávetni, ám aki megteszi, az nehezen tudja majd elfelejteni. Ráadásul ez a Malick-film csak akkor képes gondolkodást, a saját helyzetünkön való elmélkedést generálni, ha először engedjük magunkat alámerülni.

Bár Malicknak valószínűleg nem járt ez konkrétan a fejében a film készítésekor, nem tehetjük meg, hogy nem vonatkoztatjuk saját hazai helyzetünkre, amelyben mindannyian éppen azáltal tesszük lehetővé az egyre inkább szorongató rendszer kiépülését, működését és továbbélését, hogy különböző indokokkal meghozzuk kisebb-nagyobb kompromisszumainkat. Ilyenkor szoktuk mondani – sok szereplővel együtt, akik hősünket a film során győzködik –, hogy az ehhez hasonló, senki által nem ismert, soha meg nem éneklendő apró ellenállások mit sem változtatnának a világ állapotán, és hogy a személyes áldozat semmilyen kézzelfogható eredménnyel nem jár: vagyis nem érdemes meghozni. De ne áltassuk magunkat, az ilyen tömegesen meghozott, apró kompromisszumok teszik hosszú távon működőképessé az autoriter rendszereket.


Malick válasza erre (talán Az élet fája szemléletéhez hasonlóan) a hitben gyökerezik: a jó és rossz megkülönböztetésén, és a jónak tűzön-vízen keresztül történő választásán alapuló életvitel csak a fensőbb hatalom, a végső igazságtételbe vetett megingathatatlan hit alapján lehetséges. E nélkül – vallja ő – az egyedi és a pillanatnyi érdek mindig felül fog kerekedni az általános és örök érvényű értéken. Ugyanakkor ennek a fensőbb hatalomnak a megjelenítése számára (is) csak a természeten, a napsütésen, a hatalmas hegyeken keresztül lehetséges, amelynek passzivitása az emberi történelem borzalmai iránt pont az embert meghaladó erő létezésébe vetett kételyt, és a létezése felőli bizonyosság elérhetetlenségét erősíti: az osztrák hegyvidék ugyanolyan lélegzetelállítóan pompázatos ezeken a képeken a helyenként borzalmas történet minden szakaszán. Így aztán végül támasz nélkül, magunkra maradunk azzal a tudattal, hogy tetteink és döntéseink helyessége felől bizonyosságot – ezen a világon legalábbis – sosem szerezhetünk. Ráadásul az igazán kegyetlen az, hogy a „helyes” választást csak az hozhatja meg, aki még az olyan, kései utókor általi melodramatikus felmagasztalással, elismeréssel sem számol, mint amilyen az Egy rejtett élet.

A film adatlapja a fesztivál honlapján itt található. 

Szerző: Gyenge Zsolt