Szenzáción ezúttal nem cirkuszi látványosságot értek, ellenkezőleg. Érzékeink olyasféle, leheletfinom birizgálgatását, amire Cézanne gondolhatott: amibe beleborzonghatunk.  Mert van ezen a kiállításon egy másik is, egy afféle “kiállítás a kiállításban”: a nagyterem belső traktusában 24 relative kicsiny méretű (23×23 centiméteres), egységes fehér keretbe foglalt kép sorakozik egymás mellett. Önálló ciklus ez, nyilvánvalóan az egész kiállítás címadó tárgyegyüttese. Azért is kezelhetjük külön (és azért fogok itt most csak erről beszélni), mert Szüts Miklós is egyben, a költő Parti Nagy Lajossal közös műként jegyzi. Emiatt másféle koncentrációt is kíván, mint amilyenhez egy galéria falain szokva vagyunk. 

 

A Winterhelyzet kép és szöveg a szó szoros értelmében vett összjátékára épül: mert bár Parti Nagy verssorait a képek alatt nyomtatásban is elolvashatjuk, azok a költő saját – meglepően esztétikus – kézírásával a képtestre is rákerülnek. Hol sorokba tördelten, hol egyvonalban, hol egyszeriként, hol sormintaként ismétlődve, hol beleszövődve a kép szövetébe, hol kontrasztálva vele. Szöveg és kép együttműködésének persze hatalmas kultúr- és művészettörténete van: csak a huszadik században a kézírást imitáló kalligráfiától a szürrealista képversen és a konkrét költészeten át a lettrizmusig számtalan verzióját ismerjük. De alig hiszem, hogy Parti Nagy és Szüts e szokatlanul szoros együttműködését történelmi előképek vagy konceptuális megfontolások ösztönözték volna. A személyes barátság, kettejük alkati és életkori rokonsága, no meg a világállapot közössége, amelyben (nézőikkel és olvasóikkal is) osztozni kényszerülnek, bőven elegendő magyarázattal szolgál: ami itt a szürke ezer árnyalata és az őszológia közös gyakorlataiban megszületett, nem szorul különösebb művészet- vagy irodalomtörténeti igazolásra. Csak csöndre és odafigyelésre tart igényt – csak libabőrzésre való érzékenységünkre apellál.

 

Említsük meg, bár nem érdemes túldimenzionálni a tényt: a ciklus címe és tételeinek darabszáma nyilvánvalóan Schubert halálközeli remekművére referál. Szütsnek 2008-ban volt már Winterreise címen egy emlékezetes kiállítása a Bartók 32 Galériában, Parti Nagy Lajos pedig fordított is Wilhelm Müllernek a dalfüzér alapjául szolgáló huszonnégy verséből. Bár a téma köré rendeződő közös munka terve évekkel korábban megfogalmazódott, máig kellett várnunk, hogy megvalósuljon, ami megvalósult. Parti Nagy Lajosra vall, de Szüts szellemének is megfelel, ahogy a címbeli képzavar nyelvi hibridje a német szóhangzás romantikus-melankolikus felhangjait valahogy a mi kopár valónk – a  magyar helyzet – felé hajlítja/téríti el.  

Ajánlok az olvasónak egy játékos, önérzékenyítő kísérletet. Szüts Miklós honlapján a 2018-as év művei között megtalál tizennégy “félkészként” megjelölt képet. Bár eleve a Winterhelyzet-projekt keretében készültek, teljes értékű, befejezett festmények. Vajon mennyire várnak arra, hogy a költő szavaival találkozzanak? Aztán vegyük kézbe Parti Nagy Grafitneszét vagy Létbüféjét: mennyire kívánják gondosan kimért szó-, rím és hangzúzalékai, megannyi irodalomtörténeti allúziója, a hangütés váltakozó regiszterei stb, tehát az, amit kritikusai olykor “nyelvhús”-ként emlegetnek, hogy a nyelvhez képest testidegen (mert másképp rétegzett, másként tagoló-artikuláló) képekkel költözzenek társbérletbe? Képjáték és nyelvjáték – logikáik nem oltják ki egymást? Lehet-e ugyanazon táblán, ugyanazon mozdulattal sakkozni is, gózni is? 

Aztán nézzük össze őket a Winterhelyzet elkészült és kiállított lapjain – és kezdhetünk libabőrözni. Mert talán mégis többről van itt szó, mint festő és költő valamiféle poétikus hangulatközösségéről Schubert hosszúra vetődő árnyékában (képzavar). Mielőtt átadnánk magunkat a fények és árnyak, szósóhajok és elomló hangok keltette lírai pára osztatlan élvezetének, nézzük is meg a műveket. 

 

Pars pro toto,  vegyünk szemügyre egyet:  mit és hogyan csinálnak együtt?

“Sebtében fölkent aztán otthagyott / Büfésnők lábszárán a gyanta/ A múlt és jövendőt / Megdermedtem és megroggyantam / Leránt a tél szép félfagyott /Sikolyharisnyáját” – ez a szövegrészlet PNL Őszológiai gyakorlatok című szövegéből való, “írta Dumpf Endre”. Ha versként olvasnánk, kontextusként a Grafitnesz utolsó fejezetét s a Létbüfé egészét kellene idecitálnunk. De nem véletlenül marad el az eredeti hely első két sora – mert a “sebtében fölkent aztán otthagyott” így nemcsak a kórházkertben bóklászó és a büfésnő után leselkedő ápolt-alterego szívszorító kisvilágára vet hideglelős fényt, hanem Szüts fojtott-romantikus (“félfagyott”) hófödte tájára is újmódon világít rá.  Amit a festő laza ecsetje nyomán elsőre a távolba vesző fodros horizontnak néznénk, mely fölött sötét fellegek messzi fenyegetése gyűlik, egycsapásra a szőrtelenítő gyantafolt szélvonalává modulál át. Ettől kap testet az áttetsző (a “sebtében fölkent aztán ott hagyott”) vízfesték. A szöveg eltéríti a puha ecsetjáték lehelletnyi kéznyomát, amely most inkább sűrű ragacsnak látszik, rátapadva a képsík puhán erezett bőrfelületére: szinte hallani a sikolyt, amely visszatépése erőszakát kísérné.  De a kép teste hangtalanul is sajog.

A 6. sorszámot viselő lapon a “Tust húz az éj  / mint végtelen mókusecset / szőrén szálán az ékezet / se kéj, se mély” sorok csakugyan szurokfekete éjszakai égbolt elé íródnak a holdbéli tájként széttáruló domboldal fehérjébe. Szüts itt a festék sűrűségével játszik: így állnak elő a “háttér” testszerűen plasztikus gyűrődései. De a festésnyom széle, amely a pőre papírral érintkezik, itt is hártyaszerű hatást kelt: végülis ez ad képi nyomatékot a se kéj, se mély zárlatának. 

 

Nem azt állítom persze, hogy szöveg és kép laponként alkotnak önálló szerves egységet, külön-külön világot. A méret és a technika közössége Szüts munkáját könnyebben engedi ciklusként kezelni, mint PNL-ét, aki szabadon válogatott régi szövegekből, és írt újakat is. Ráadásul – utaltam már rá – volt, ahol SZM kész képeihez társultak szövegek, tíz esetben viszont fordítva történt: előbb került a kézírás az üres papírra, és azt kerülgette körbe vagy oldotta magába az ecset munkája. A vizuális és a nyelvi effektusok keresztül-kasul szövik át a sorozatot – és ösztönzik a nézőt, hogy új és új korreszpondenciákat – keressen közöttük.

 

(Zárójel. Állapítsuk meg higgadtan, hogy a kiállítás műfaja, ha – mint a Pintér Galériában – mégoly nagyvonalú is a kivitelezése, e munkák érvényesülését nem igazán segíti. A festészet lassú művészet, nemcsak csöndet, de elmélyülést, azaz sok időt igényel. Fájós derékkal, állva-toporogva, másokat kerülgetve kevés esélye van arra, hogy átjöjjön. Ha már minden kép elé nem lehet fotelt állítani, lennie kellene legalább valami albumszerűségnek, amelyben kényelmes testhelyzetben, oldottan és meditálásra készen szemlélődhetnénk kedvünkre. Azzal zárom a zárójelet, hogy nem tudom, kinek az ügye lehetne egy ilyen kézbevehető kiadvány – de hogy a művek ügyének jót tenne, az bizonyos.)