Ki találta fel az elektronikus tánczenét? Noha sokak szerint erre a kérdésre a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság szakértőinek illene választ keresniük, kétféle felelettel mi is megpróbálkozhatunk. Az egyik maszatolósabb – mert persze mint a könnyűzenei műfajok, stílusok történetében oly gyakran, ebben az esetben is jó szélesen szét lehet teríteni a felelősséget Karlheinz Stockhausen korai kísérleteitől Cerrone, a francia diszkóherceg ridegen pumpáló slágereiig. Másfelől viszont erős az emberben a késztetés, hogy az elmúlt negyven év minden reptitíven lüktető, hűvös dobgépekre és szintetizátorhangokra boltozott 4/4-es klubhimnuszát Donna Summer I Feel Love című, 1977-ben kiadott dalához vezesse vissza, melyet egy évvel korábban Münchenben alkotott meg az olasz származású és akkorra már a tinglitanglitól az experimentálisabb könnyűzenéig sokféle próbálkozáson túlesett Giorgio Moroder.

Giorgio Moroder

A futurisztikus kattogás aztán nemcsak Summert, a diszkót és úgy általában a popzenét tolta új magasságok (és mélységek) felé, hanem a figyelemre méltó vizuális építőelemként öntudatosan felhasznált bajuszáról beazonosítható producert is, aki egészen a 80-as évek végéig táncolt a világ homlokán, és közben Oscar-díjtól David Bowie figyelméig nagyjából mindent megkapott, amiről csak ezen a pályán álmodni lehet. Ezután viszont nagyon úgy tűnt, hogy egyedül a retrorádiók szerkesztői őrzik majd meg őt jó emlékezetükben, és valószínűleg így is lett volna, ha 2013 nyarán nem jelenik meg és bizonyul bombasikernek a Daft Punk Random Access Memories című, diszkónosztalgiától forróra fűtött albuma, melyen a francia robotpopduó külön dalt szentelt a mesternek (Giorgio by Moroder), amelyben ő maga vázolhatta útját a süvölvényévektől a táncos jövő kapujáig. Moroder az ismét ráirányult figyelem hullámait egy érdektelen új lemezzel (Déjá Vu, 2015) és ezzel a most Budapestre is elkanyarodott turnéval lovagolta meg, amely már csak azért is (illetve mint gyorsan kiderült: lényegében csakis azért) érdekes, mert fordulatos életében ez az első igazi zenekaros koncertkörút.

A fellépés rosszabbul talán nem is startolhatott volna. Moroder ugyanis olyannyira ragaszkodott az életműkoncert merev tankönyvi értelmezéséhez, hogy az estet első sikerének, az 1969-es, méltán elfeledett Looky Lookynak az eldalolásával látta jónak beindítani, amivel becsületesen megközelítette egy Nóta TV-ben Beach Boys-számokkal hódítani igyekvő matuzsálem teljesítményének minden esztétikai jellemzőjét. Innen persze már csak fölfelé vezethetett az út – az est főhőse például azonnal fel is lépcsőzött egy kisebb emelvényre, ahol beállt egy szintetizátor mögé, és 5-10 percenként zenélést imitált rajta, közben pedig bele-belefújt egy sípba, megcsörgetett egy csörgőt, illetve tapsolásra szólította fel a harmadára leválasztott terű Sportarénát is csak igen szellősen megtöltő közönséget. Nem mintha Giorgio Moroder valaha is a virtuóz hangszerkezelésről lett volna ismert – neki inkább az lett volna itt a feladata, hogy a rá egykor kétségtelenül jellemző fifikás ötletekkel most is elevennek és aktuálisnak mutassa fel múltjának mérföldköveit. Különösebben meg sem kellett volna erőltetnie magát, hiszen egyes számainak hosszú verzióival (a Love To Love You Baby nagylemezen például közel 17 perc) könnyedén ajtót nyithatott volna a szabad kalandozásra arctalan-névtelen, ám képességes tagokból álló zenekara előtt – ám ilyesmire még véletlenül sem került sor.

 

A műsor gerince egy profin, de minden másodpercében fantáziátlanul, afféle luxus-vendéglátós modorban elővezetett Donna Summer-best of volt, amelyben a hét éve elhunyt művésznő karizmáját a mennyiséggel igyekeztek pótolni: egyenesen három (egymástól hangszínben nemigen különböző) énekesnő osztotta meg egymás között a Bad Girls, a Hot Stuff vagy az On The Radio dallamait, de a végén egy tétel erejéig Summer felvételről bejátszott hangja is hozzátehette a magáét az 1985-ös tévéreklámok számítógépes grafikáit felidéző vetítéssel is karakteressé tett videodiszkó-hangulathoz. Morodernek van akkora szerencséje, illetve legjobb pillanataiban volt annyira futurisztikus a zenéje, hogy számos dala ma se hangozzon muzeálisnak. (Ilyen volt a koncert egyetlen valódi fénypontját jelentő Chase az Éjféli expressz filmzenéjéről.) Ezek az amúgy hatásosan megírt diszkóklasszikusok viszont ezekben a betűhív változatokban oly mélyen ragadtak bele a 70-es évekbe, mint egy közös Nixon-Brezsnyev fotó.

Másfelől persze ezzel az évtizeddel még szerencséjük is volt. Moroder zenei leleményeinek hatása ugyanis szépen áthullámzott a 80-as évekbe is, de az a kor nem bánt éppen kesztyűs kézzel ezzel az örökséggel, amennyiben szakmányban gyártotta belőle az erotikátlanított, kongóan üres és gátlástalanul túlcukrozott változatokat. A mesternek persze szava sem lehetett, hiszen ő maga is nagy kedvvel erősítette ezt a vonalat, amelyet a koncerten a The NeverEnding Story, valamint a Top Gun című vadászgépes Tom Cruise-alapvetésből a nagyvállalati karácsonyi bulik örök tartozékaivá nemesedett Take My Breath Away és Danger Zone képviselt. Mindhármat a zenekar leghalványabb szereplője, a kórus egyetlen férfi tagja vezette elő, aki hangja mellett méregzöld flitteres zakójával is hitelesen hozta egy falunap konferansziéjának markáns ismertetőjegyeit. És még csak nem is a kedves különc szerepét osztotta magára: egyszerűen alkalomhoz öltözött.