 László Boldizsár |
Vajon a helyszín – a Dohány utcai Zsinagóga – miatt, vagy mert László Boldizsár pályája másfelé készül kanyarodni, az ok nem teljesen világos előttem, de a jubiláló énekes közel egy órás áriakoncertet adott operaénekesekkel és a Pannon Filharmonikusokból alakult együttessel. Az operai rész, bár László már koncertezett máskor is áriákkal, kevésbé talált rá a közönségre, meg is voltak lepve, nem is pontosan tudták követni a műsort. Persze a helyszín mellett alkalom is adódott bőven az ilyen műsorválasztáshoz, például tisztelgés a híres Jan Peerce előtt. A Gyöngyhalászok, az Otelló meg a Faust áriáinál is nagyobb, megérdemelt tapsot kapott a négy énekes (Bia Levin, Cseh Antal, Berle Sanford Rosenberg és a házigazda), amikor zsidó (részben jiddis nyelvű) dalokból és áriákból adtak elő egy frappáns összeállítást, főleg Peerce repertoárjából a koncert első felének végén.
Az operákból kivett mozaikdarabok sajnos nehezebben állnak össze koherens egésszé, mint néhány jól egymáshoz rakott „kompakt” sláger, így a döntően tematikusan válogatott operaműsor talán külön esten hatásosabb lett volna. Így is voltak szép pillanatai, főleg a duettek, melyekben valami (alighanem a dramaturgia) meg tud csillanni az eredeti összművészeti formából – ezekben is szépen helytállt László Boldizsár. Mégis, a Singers tizenöt éves pályafutásának összegző bemutatása megérdemelte volna a teljes koncertidőt.
 Fehér Gábor, Kozma Orsi, Szűcs Gabi és László Boldizsár |
A jelek szerint ennek a fesztiválnak mindig is ugyanolyan fontos meghatározója volt a nyári, mint a zsidó, vagyis a szórakoztatás és egyfajta kulturális örökség kiemelése egyaránt cél. A színvonalat és a sikert egyszerre tűzte zászlajára a Cotton Club Singers is. Az énekegyüttes kezdettől fogva a szvinges, popos nóták jazzes hangszerelésében kereste saját útját. Zárójelben jegyzem meg, hogy a jazzisták nagy része fanyalog, és talán irigykedik is, amikor jazzes fogantatásból popműsor születik, annak megfelelő sikermutatókkal. De éppen a CCS ideálja, a veteránként is még mindig aktív Manhattan Transfer példája mutatja, hogy ez ugyan nem könnyű, de ízléssel és vállalható kompromisszumokkal végigjárható út. Amikor a CCS elindult, Magyarországon még nem nagyon lehetett a két tábort (jazz és pop) egy napon emlegetni, egy klubba elhívni. Az időközben üszkös rommá zuhant Budai Parkszínpadon tartott koncertjeik ezért voltak igazán emlékezetesek. Ma már, amikor a pop-jazznek saját rádióadója van Pesten, ez egészen másképp van. A CCS elhivatottságára is utal a ’99-ben megjelent lemezük címe és igényessége is: Vokálpatrióták. Maguknak (mindig elsőrangú muzsikusokkal együtt) és a szellemesebb magyar szövegeknek, a változatosabb ritmusoknak és a rafináltabb hangszereléseknek akartak nagyobb közönséget szerezni. Nekik sikerült az ilyesminek általában mereven ellenálló kereskedelmi tévékbe bekerülni, miközben lemezipari meghatározás szerint függetlenek maradtak.
 Kozma Orsi, Zséda és Szűcs Gabi (Schmidt Alfréd fotói) |
A második félidő elején a Zsinagóga közönsége azonnal feléledt, és ovációval fogadta a kezdő Manhattan Transfer-blokkot (Four Brothers/Négy Gengszter, Tuxedo Junction, Java Jive). A CCS jelenlegi felállása – Bartus Patrícia, Mezőfi Gaby, László Boldizsár, Fehér Gábor – a műsor döntő részében kiegészült három korábbi taggal, Kozma Orsival, Szűcs Gabival és Zsédával (Zsédenyi Adrienn). A Fiddler On the Roof, az ABBA Jazz és a West Side Story, majd ráadásként a Sinatra-műsor darabjaiból készült összeállítások kiváló, helyenként pompás vokállal szólaltak meg a jazztrióval kiegészített Pannon Filharmonikusok kíséretével. De néhány apró momentum nem volt sem a helyszínhez, sem a műsor egészéhez méltó, például amikor László viadalon lévő bikát imitált trombitával a színpadon lévő énekesnő (a torreádor – bár attól félek, ez hímnenű főnév) felé szurkálva. Ugyancsak szerencsétlennek tartom az egész műsor címét, hogy „Húsz éve hajtom…”: nem elég jó poén még úgy sem, hogy ott zakatol a kis Singer varrógép a mellényes László Boldizsár előtt a plakátfotón, s talán a tagok is furcsállták. A nyitány (a Spartacus balett) alatt diaporámaként vetített családi fotók, mint amelyiken például a kisfiú László egy Zaporozsec előtt feszít, stb. – sem töltötték be hangulatot oldó (?) funkciójukat.
De a véletlen a legnagyobb rendező, a pályaösszegző dalként előadott It was a Very Good Year utolsó hangjának elhalása után a hatalmas Zsinagógában jól hallhatóan felsírt egy kisgyerek, figyelmeztetve rá, hogy ez a jubileum nem lezárás. Várjuk a folytatást, és a 15 éves CCS jubileumi koncertet, amely talán újra alkalmat ad a reunion jellegű fellépésre is.
Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008