A fecsegő potyautas 70.
2019.05.17.

Megígértem magamnak, hogy nem veszek össze Emesével. Illetve azt is megfogadtam a még éppen tűző napfényen állva, hogy szerény leszek, visszafogott és keresztényi természetű. Ne ossza az ember az észt, ne kivagyiskodjon, ha sörről van szó. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.


Megígértem magamnak, hogy nem veszek össze Emesével. Illetve azt is megfogadtam a még éppen tűző napfényen állva, hogy szerény leszek, visszafogott és keresztényi természetű. Ne ossza az ember az észt, ne kivagyiskodjon, ha sörről van szó. Különben egy spanyol sörfajta volt az érintett, melyet pedig egy írásomban, mint jóravaló italt megénekeltem, úgy értem, fölmagasztaltam, amennyire az ember egy spanyol sört föl tud magasztalni, és aztán ez az írás a Tiszatáj folyóirat jóvoltából a Facebookon meg is jelent, és Emese azt kommentálta melléje, hogy nem. Ez a spanyol sör nem jó. Az Estrella a jó, illetve jobb, és ráadásul a neve is szebb csengésű. Valóban az. A napokban találkoztam Estrellával is egy lisszaboni kisboltban. Pedro Miguel adta át, kisüveg, kétdecis, vagy három? Ezt idd meg, Ernő. Megvizsgáltam. Az Estrella lager sör, legalábbis én azzal a kiszereléssel találkoztam, tehát az édesebb fajtával, édes sör, na, igen, és akkor erről ennyit. A bornak nagy irodalma van itthon, nekem például sokszor eszembe jut egy remete életet választó prágai költő, Vladimir Holan, aki úgy tartotta, a bor mélyebb, mint a pohár, vagy példának hozhatom föl Hamvast is, mint a magyar bor misztikus, rajongó krónikását, nem nehéz, de azért a sör sem panaszkodhat. Még Krúdy is foglalkozott vele, nem? Hábetlerék. Persze, nekünk nincsen Hrabalunk, és szerte az illiberális kispagonyban nem találunk olyan pultos hölgyet/lányt, aki nem veri, fújkálja, késezi le a habot, hanem türelmesen hagyja elgyengülni és alább hüppögni, mint az eisenhüttenstadti Hannelore Berg, és aki két méter magas, és akinek a kiszolgálását mindig türelmesen kivárják a helyi banderaszok és keletnémet tinatörnerek. A német gyakorlati törvény hét!!! perces csapolási időt ír elő, nem, nem verik le a habot, nem lögybölgetik alá, hanem lefárasztják, majd pedig sramlit dúdolgatva utána töltenek. Hét percen át csinálják. Szállnak fent a nagymamaseggű felhők, azok is mind sörhabok. Próbáld meg ezt itthon véghezvinni a villámkezű kocsmai megoldásokhoz szakosodott törzsközönséggel, hívja, kérem az őrsöt, csöpög a vér a pultról, recsegni fog, amikor belépnek, de az már csak üvegszilánk. Belbiztonság, párttitkárság többnyire töményben dolgozott, tompítani kellett, nem lazítani – bazmeg, hogy nézett volna ki egy brummogó szovjet minihűtő a pártirodában? Később aztán már kinézett. Hallottátok, hogy Vermes elvtársnak több dobozos söre van? Milyen érdekes, hogy Hajnóczy Péter egyik ifjú, alanyi férfihőse elszánt sörivás közben próbált meg udvarolni a strandon, miközben cigarettázott is keményen. Belefújom a szemébe a Fecskét, járunk? És volt, hogy azt mondta, jó, igen. Hogy milyen kor volt ez, hát a múlt század hetvenes évei. Olyan kor, hogy a sör, pontosabban egy kifejezett típusú sör, amit a Köki felé készítenek, és ami itt-ott még mindig föllelhető a szomjas, torzsavirágos végeken, meg a szívszakajtó külvárosi talponállókban, nos, az, ami egy adott kor jelképévé tudott válni. Méghozzá jelentékenyebben és kifejezőbben, mint mondjuk a gulyás, mert annak paprikavörös kotyogása korokon átívelő nemzeti szimbolika lett, míg ez az egy fajta sör csak egy, egy jelentékeny, hosszan elhúzódó, majd szép csöndesen magába roskadó kornak a kifejezett mintatétele. Pasztörizált, nem pasztörizált változat. Szerelmeskedés előtt sört inni? Jó, inkább nem mondok semmit. Foci. A cserekapus hűti az üvegeket, vödörben. Néha a régen festett, egérszaros csemege polcára furakodott a külföldi extra változat, a táncos. Szitált bennük a keményítő, mint télgömböcskében, a férfikorpából nyert műhó. A hobbitelken margarétát tűzünk minden üres üvegbe, zöld üveg, barna üveg, hanem azonban de viszont egy jó barátom a tanyáján, doktor Majorka, unikumos üvegeket húzott egy udvari fácska ágainak csúcsára, díszítésnek, tényleg szép látvány, keresetlen, önmagáért beszélő és katartikus, zöld gömbökben végződő gallyak, nem is támadtak még rá, pedig Kistelek környékét kiváltképp figyelik az UFO-k.

Egyszer egy barátomtól több nagyalakú flaskás belga sörös gyűjteményt kaptam ajándékba, celofán és selyemszalag is volt, Brüsszel igenis szeret téged felirattal, azt hiszem, most már életem végéig nem tudom kiengesztelni ezt a barátomat, phúúú, nem voltam elég lelkes, engem a belga sör, de a holland, és most már sajnos a dán is többnyire elszomorít. Öregedés. Az áruló francia sört már gyerekként lelepleztem. Egy igazi német söröm maradt, csatos, kékfehér, fllllllens… jó kis kézilabdacsapata van. Csapolva Neunköllnben, Attilával.

Különben bűvölik az ihletet sörös írók manapság is. Sajó László költő például többször megénekelte a sör/unikum párosítást, és Cserna-Szabó András is, aki kifejezett gourmand, inkább sörös, mint borissza. Van egy barátom az ősidőkből, szerkesztő, kritikus, elég jól érti az életet, mégis sörös. 
Alanyi költő, és sörös, na, ezt vegyétek be.

A butaságot azzal követi el a nagyérdemű, ha versenyezteti a sört a borral. Nincsen szükség ilyesmi tortúrára. Haszontalanság, mint istennek a mankó – bicegve gyorsabb, mint egészséges lábbal. Mást tud a jó bor. Mást tud a jó sör. A jó bor megállítja és kimélyíti az időt, a jó sör, a rendes, keserű, pilseni fajtájú sör pedig átfesti, tompán szőkésíti és emel. Megemel, mintha a fény nyúlna alád. A bor nem alázatos. A sör az. Iszod, kis pilseni böffenéseket eresztesz a közösségi térbe, jó már, szép is, nyugalom van, béke, és Emesére gondolsz, hogy inna egyszer ilyet, igya úgy, hogy nem ízlik neki, mégis tudja csak, ez lenne a legjobb, ez a pilseni, a mindenség minimuma, amit sörként a szájához vehet.