Az utóbbi években divattá vált, hogy hangszeres muzsikusok egyazon koncerten egy helyett két vagy három versenyművet is előadnak. Legtöbben memóriájukat, állóképességüket teszik próbára ily módon. Amikor Ránki Dezső nemrég két Mozart-zongoraversenyt játszott el egy estén, aligha vezérelhette ez a szándék. Az övéhez hasonló tudású művész számára két versenymű egy koncerten nem számít különleges erőpróbának. Sokkal inkább a két kompozíció rokon vonásainak kidomborítása lehetett a cél, hiszen a K. 414-es és a K. 488-as concertót – a közös szerzőn túl – több hasonló tulajdonság is rokonítja egymással.

 

Mindkettő a napfényes A-dúr hangnemben íródott. Ez a tonalitás ezúttal valóban mennyei derű képviselője: mindkét mű saroktételeit ugyanaz az életigenlés, játékosság, humor, angyali könnyedség és energia jellemzi. Ugyanakkor mindkét alkotásnak van egy-egy különlegesen mély és átszellemült, tartalmas és komoly lassú tétele. Az 1782-ben komponált K. 414-es A-dúr koncert D-dúr Andante tétele Johann Christian Bach La calamita de’ cuori nyitányát idézi – nem véletlenül. „A londoni Bach” – Johann Sebastian tizennyolcadik gyermeke, tizenegy fia közül a legfiatalabb – sikeres zeneszerző volt, a barokk és a klasszika közötti átmeneti korszak fontos szereplője, a klasszikus stílus egyik kezdeményezője. Mozarttal személyesen is találkozott, amikor Wolfgang nyolcévesen Londonba látogatott. Zenei felfogása jelentős hatást gyakorolt az Európát csodagyerekként beutazó fiú későbbi fejlődésére. A stíluselemzők úgy tartják, zenei beszédmódjának könnyedségét és csiszoltságát, formálásmódjának lekerekítettségét Mozart részben Johann Christiantól tanulta. Mármost „a londoni Bach” éppen 1782-ben halt meg, leveleiben Mozart is megemlékezett elhunytáról, ebben a tételben pedig személyes hangú, megindult búcsút vesz tőle. A négy évvel később, 1786-ban keletkezett 488-as Köchel-jegyzékszámú A-dúr koncert középső tétele, egy 6/8-os, fisz-moll Adagio megrendítő, fájdalmas panasz, Mozart egyik legintimebb vallomása, mely a létezés immanens tragikumát énekli meg, a siciliano-ritmusnak köszönhetően kissé archaizáló hangon, bachi tisztasággal.

 

Ránki Dezső

Ránki Dezső muzsikálásának vannak állandó tulajdonságai: a hangszeres kivitelezés megfellebbezhetetlen perfekciója, a kristályos zongorahang, az áttetsző faktúra, indulat és fegyelem termékeny kettőssége, zártság és tartás, mélység és részletgazdagság. Mindezek most is jellemezték Mozart-játékát: előadásában a két mű tolmácsolása bölcsen kiérlelt, végletekig csiszolt benyomást keltett. Ugyanakkor Ránki Dezső arra is képes volt, hogy meglepje hallgatóit, játékában ugyanis újra és újra felfedezhettük a pillanat inspirációját, elsősorban a ritmikai karakterek megformálásában, a tempóértelmezésben, a zene lélegeztetésében. Felfigyelhettünk arra, hogy az előadásmód meghatározó fegyelmének keretén belül Ránki engedi, hogy egy-egy dallam leheletnyit megszaladjon vagy éppen megpihenjen, a szabadság apró hullámait engedve be az interpretációba. Érezhettük: ez a koncert-szituáció termékenyítő hatása, az itt és most gyümölcse, olyan tulajdonság, amely egy stúdiófelvételből alighanem kimaradna, s részben a közönség jelenlétének, részben a zenekarral való kapcsolat spontán jellegének köszönhető. Ez utóbbiról, a MÁV Szimfonikusokkal való együttműködésről a legjobbakat írhatja a kritikus: feltűnő volt a zenekari szólamok gondos kidolgozása, az ápolt vonóshangzás, az általános ráncba szedettség – a koncertet vezénylő Csaba Péter betanításában az együttes az ünnepi alkalomhoz illő ünnepi formában játszott.

 

A műsor második részét Schubert 9. („nagy” C-dúr) szimfóniája töltötte ki. Nem nehéz konkrét választ adni arra a kérdésre, milyen értelmezésben szólalt meg a kompozíció: Csaba Péter vehemensen, nagy erővel, vérbő hangzással, hangsúly- és indulatgazdagon, intenzív központozással vezényelte a művet, zenekara pedig lelkesen követte instrukcióit. Ha valaki azt állítaná, hogy Anton Bruckner életműve Franz Schubert 9. szimfóniájával kezdődik, akkor ez a széles hangzáshorizontú, emelkedett, átszellemült, egyik-másik részletében vállaltan vaskos, a makacs repetíciókat kiélvező előadás meggyőzően érvelt volna e történeti értékelés igaza mellett. Csaba Péter tehát nemcsak a művet tárta elénk, de azt is érzékeltette, merre mutat, mit előlegez Schubert 9. szimfóniája a zenetörténetben. Az izgalmas koncepciót ezúttal nem szolgálta olyan perfekt zenekari hangzás, mint a zongoraversenyek esetében, a tónus ezúttal olykor érdesebb volt, és a kidolgozásban is több esetlegességet fedezhettünk fel, de az eredmény így is méltón képviselte azt a MÁV Szimfonikus Zenekart, amely a legutóbbi években, Takács-Nagy Gábor, majd Csaba Péter vezetésével sokat haladt előre a zenei és technikai fejlődés útján.