Ránki Dezső, Csaba Péter és a MÁV Szimfonikusok a Zeneakadémián
2019.05.17.

Két Mozart-zongoraverseny egy estén. Mint két testvér: hasonlítanak egymásra és különböznek egymástól. A rokon vonások azonban erősebbek. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Az utóbbi években divattá vált, hogy hangszeres muzsikusok egyazon koncerten egy helyett két vagy három versenyművet is előadnak. Legtöbben memóriájukat, állóképességüket teszik próbára ily módon. Amikor Ránki Dezső nemrég két Mozart-zongoraversenyt játszott el egy estén, aligha vezérelhette ez a szándék. Az övéhez hasonló tudású művész számára két versenymű egy koncerten nem számít különleges erőpróbának. Sokkal inkább a két kompozíció rokon vonásainak kidomborítása lehetett a cél, hiszen a K. 414-es és a K. 488-as concertót – a közös szerzőn túl – több hasonló tulajdonság is rokonítja egymással.
 
Mindkettő a napfényes A-dúr hangnemben íródott. Ez a tonalitás ezúttal valóban mennyei derű képviselője: mindkét mű saroktételeit ugyanaz az életigenlés, játékosság, humor, angyali könnyedség és energia jellemzi. Ugyanakkor mindkét alkotásnak van egy-egy különlegesen mély és átszellemült, tartalmas és komoly lassú tétele. Az 1782-ben komponált K. 414-es A-dúr koncert D-dúr Andante tétele Johann Christian Bach La calamita de’ cuori nyitányát idézi – nem véletlenül. „A londoni Bach” – Johann Sebastian tizennyolcadik gyermeke, tizenegy fia közül a legfiatalabb – sikeres zeneszerző volt, a barokk és a klasszika közötti átmeneti korszak fontos szereplője, a klasszikus stílus egyik kezdeményezője. Mozarttal személyesen is találkozott, amikor Wolfgang nyolcévesen Londonba látogatott. Zenei felfogása jelentős hatást gyakorolt az Európát csodagyerekként beutazó fiú későbbi fejlődésére. A stíluselemzők úgy tartják, zenei beszédmódjának könnyedségét és csiszoltságát, formálásmódjának lekerekítettségét Mozart részben Johann Christiantól tanulta. Mármost „a londoni Bach” éppen 1782-ben halt meg, leveleiben Mozart is megemlékezett elhunytáról, ebben a tételben pedig személyes hangú, megindult búcsút vesz tőle. A négy évvel később, 1786-ban keletkezett 488-as Köchel-jegyzékszámú A-dúr koncert középső tétele, egy 6/8-os, fisz-moll Adagio megrendítő, fájdalmas panasz, Mozart egyik legintimebb vallomása, mely a létezés immanens tragikumát énekli meg, a siciliano-ritmusnak köszönhetően kissé archaizáló hangon, bachi tisztasággal.
 
Ránki Dezső
Ránki Dezső
Ránki Dezső muzsikálásának vannak állandó tulajdonságai: a hangszeres kivitelezés megfellebbezhetetlen perfekciója, a kristályos zongorahang, az áttetsző faktúra, indulat és fegyelem termékeny kettőssége, zártság és tartás, mélység és részletgazdagság. Mindezek most is jellemezték Mozart-játékát: előadásában a két mű tolmácsolása bölcsen kiérlelt, végletekig csiszolt benyomást keltett. Ugyanakkor Ránki Dezső arra is képes volt, hogy meglepje hallgatóit, játékában ugyanis újra és újra felfedezhettük a pillanat inspirációját, elsősorban a ritmikai karakterek megformálásában, a tempóértelmezésben, a zene lélegeztetésében. Felfigyelhettünk arra, hogy az előadásmód meghatározó fegyelmének keretén belül Ránki engedi, hogy egy-egy dallam leheletnyit megszaladjon vagy éppen megpihenjen, a szabadság apró hullámait engedve be az interpretációba. Érezhettük: ez a koncert-szituáció termékenyítő hatása, az itt és most gyümölcse, olyan tulajdonság, amely egy stúdiófelvételből alighanem kimaradna, s részben a közönség jelenlétének, részben a zenekarral való kapcsolat spontán jellegének köszönhető. Ez utóbbiról, a MÁV Szimfonikusokkal való együttműködésről a legjobbakat írhatja a kritikus: feltűnő volt a zenekari szólamok gondos kidolgozása, az ápolt vonóshangzás, az általános ráncba szedettség – a koncertet vezénylő Csaba Péter betanításában az együttes az ünnepi alkalomhoz illő ünnepi formában játszott.
 
A műsor második részét Schubert 9. („nagyC-dúr) szimfóniája töltötte ki. Nem nehéz konkrét választ adni arra a kérdésre, milyen értelmezésben szólalt meg a kompozíció: Csaba Péter vehemensen, nagy erővel, vérbő hangzással, hangsúly- és indulatgazdagon, intenzív központozással vezényelte a művet, zenekara pedig lelkesen követte instrukcióit. Ha valaki azt állítaná, hogy Anton Bruckner életműve Franz Schubert 9. szimfóniájával kezdődik, akkor ez a széles hangzáshorizontú, emelkedett, átszellemült, egyik-másik részletében vállaltan vaskos, a makacs repetíciókat kiélvező előadás meggyőzően érvelt volna e történeti értékelés igaza mellett. Csaba Péter tehát nemcsak a művet tárta elénk, de azt is érzékeltette, merre mutat, mit előlegez Schubert 9. szimfóniája a zenetörténetben. Az izgalmas koncepciót ezúttal nem szolgálta olyan perfekt zenekari hangzás, mint a zongoraversenyek esetében, a tónus ezúttal olykor érdesebb volt, és a kidolgozásban is több esetlegességet fedezhettünk fel, de az eredmény így is méltón képviselte azt a MÁV Szimfonikus Zenekart, amely a legutóbbi években, Takács-Nagy Gábor, majd Csaba Péter vezetésével sokat haladt előre a zenei és technikai fejlődés útján. 
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2019. május 9.