Interjú Markó-Valentyik Annával
2019.06.10.

Markó-Valentyik Anna a Vaskakas Bábszínház társulati tagja, főleg gyerekszínházi produkciókban vesz részt, de az elmúlt években két felnőtteknek szóló bábszínházi előadást is készített. Beszélgetésünk a komfortzónától indult, és végül a halálnál kötöttünk ki. PUSKÁS PANNI INTERJÚJA.

Revizor: Három éve végeztél az egyetemen, társulati tag vagy a Vaskakasban, úgy tűnik, elég egyenesen haladsz a pályádon. Mitől érzed magad jól munka közben?
 
Markó-Valentyik Anna: Szeretem, ha ismerem a rendezőt, és tudom, hogy mi felé haladunk. Vagy ha nem tudom, de érzem. Az a legfontosabb, hogy a rendező, akivel dolgozom, megbízzon bennem. Ladányi Andreával például az egyetemen dolgoztam először, és bár akkor még nem igazán ismertük egymást, rengeteg bizalmat kaptam tőle. Mindig megmondta, ha valamit rosszul csináltam, de nem úgy, hogy azzal frusztrációt okozzon. Mikor délután egytől éjfélig volt kiírva a próba, ő este nyolckor hazaküldött minket pihenni. Más rendezőknél ahhoz szoktunk hozzá, hogy éjfélre is alig végzünk a munkával, de neki az volt a fontos, hogy reggel tízre kipihenten érkezzünk a próbára, és jól tudjunk teljesíteni. Ez nagyon más szemlélet, mint ami általában az egyetemen körülvett minket.
 
R: Te kezdeményezted az Alaine – Ideje a meghalásnak című produkció elkészülését, és van egy előadásod, az Anyajegy, amit te rendeztél és te is játszol. Aktív és autonóm művésznek tűnsz. A Vaskakas Bábszínház mint műhely mennyi lehetőséget ad a színészeinek, hogy a saját útjukat járják, és ki tudjanak teljesedni?
 
Markó-Valentyik Anna
Markó-Valentyik Anna
MVA: A Vaskakas sok minden miatt szuper hely. De a legfőbb érv emellett az, hogy Kocsis Rozi olyan igazgató, aki nyitott mindenre. Az összes színésznek felajánlotta a lehetőséget, hogy ha akar egyéni előadást csinálni, akkor azt maximálisan támogatja, segíti. Mindehhez még hozzájárul a színház többi dolgozójának a támogató hozzáállása is. Ettől nem borul fel a színház hierarchikus rendje, természetesen az Alaine minden próbája alárendelődött a vaskakasos próbáknak. Ugyanakkor Rozinak fontos – és ebből látszik, milyen remek színházi szakember, vezető és pedagógus egyszerre -, hogy a színészei jók és tapasztaltak legyenek, mert ezzel a színház is nyer hosszútávon. 
 
R: Vannak rendezői ambícióid?
 
MVA: Azt már kipróbáltam, milyen, amikor játszom és rendezek egyszerre. Ez volt a Süss fel nap! című csecsemőszínházi előadás, amit Szúkenyik Tamással csináltunk. Szokatlan volt a helyzet, mert a próbafolyamat alatt nem tudtam kint és bent lenni egyszerre. A megoldás végül az lett, hogy felvettük a próbákat, és én otthon kielemeztem a felvételeket. Most, az évad elején rendeztem Zalaegerszegen a Kézzel-lábbalt, ami szintén egy csecsemőszínházi előadás Tóth Mátyással és Duna Orsolya Rékával – ezt nagyon élveztem. Úgyhogy igen, szívesen rendeznék, de csak akkor, ha tényleg fontos témáról, megfelelően felkészülve tudok nyilatkozni.
 
R: Említetted a csecsemőszínházat. Ha beülök egy csecsemőszínházi előadásra, sokszor nem tudom eldönteni, hogy ez valóban egy érvényes műfaj-e, vagy a csecsemő szüleinek szóló átverés. Milyen a jó csecsemőszínház?
 
MVA: Nyilván az az ideális, ha valóban a gyerekeknek szól. De ha jól csinálod, akkor azt a szülő is élvezi. A gyerekeknek szóló színházi műfajoknál pontosan érezzük mindig, hogy mi az, amin a szülő nevet, amin a hároméves, amin a hatéves, és mire érkezik reakció a kétévesektől. Az a jó, ha az előadásban elrejtünk olyan elemeket, amikhez más korosztálybeliek is tudnak kapcsolódni, mert a felnőttek váltanak jegyet a gyereknézőinknek.
 
R: Honnan tudja az alkotó, hogy mi érdekli a babákat? Elolvas egy csomó pszichológiai tanulmányt?
 
MVA: Persze, fontos hozzá tudni például azt, hogy a nagyon kicsik nem látnak messzire, tehát nem szabad őket hátra ültetni, vagy hogy megijednek a sötéttől, vagy hogy számukra az is problémát jelenthet, hogy egy idegen terembe kell bemenniük. Van egy saját előadásom is, az Izeg-mozog, ami arról szól, hogy egy zárt térből és testhelyzetből hogyan nyílik ki a test, hogyan eszmél rá a térre, hogyan mozdul meg benne, hogyan jön rá, hogy mi mire való és mire nem, és hogy mit lehet csinálni a tárgyakkal, amik körülveszik. Az a folyamat jelenik meg benne, ahogy egy kisbaba megismeri a világot, a gyerekek reakcióiból pedig az derül ki, hogy értik, mi történik a színpadon. Olyan témáról érdemes a piciknek előadást csinálni, amivel kapcsolatban van vagy nem sokára lesz saját tapasztalatuk, és ami az ő élményeikből táplálkozik. A cél pedig az, hogy a legkisebbek is minőségi vizuális és kulturális élményt kapjanak a színháztól.
 
Jelenet az Anyajegy című előadásból
Jelenet az Anyajegy című előadásból
R: Főleg gyerekelőadásokban játszol, de az Anyajegy és az Alaine felnőttelőadások. Nyilván teljesen más kihívást jelent a két műfaj. Mi az alapvető különbség?
 
MVA: A hangvétel kicsit más. Nekünk azt tanították az egyetemen, hogy ugyanúgy kell játszanunk a gyerekeknek, mint a felnőtteknek: ugyanolyan komolyan kell venni ezt a munkát, ugyanúgy a karakterek mélyére kell ásni, tartani kell pontosan a ritmust, tehát ami a feladat, azt maximálisan el kell végezni. A Ladányi Andreával töltött próbafolyamat során a legtöbb munkánk azzal volt, hogy lekoptassuk azt a szép, artikulált beszédmódomat, ami a gyerekszínházban az érthetőség miatt elengedhetetlen, a felnőtteknek szóló előadásban viszont modorosnak tűnt. 
 
R: Több lehetőséget biztosít egy színész számára a felnőtteknek szóló előadás, hogy megmutassa magát a szakmának?
 
MVA: Kénytelen vagyok azt mondani, hogy persze, miközben ezt nagyon sajnálom. A gyerekszínház a szakmától nem kapja meg azt a figyelmet és érdeklődést, amit a felnőtteknek szóló színház. Úgy tapasztalom, hogy ez nem mai probléma, és köze van egy olyan alkotói attitűdhöz, ami a gyerekközönséget lenézi. Csináljunk nekik “valamit”, “valami gyerekelőadás lesz”. Hallom, látom ezt a hozzáállást több színházban. Sok ilyen szellemű produkció után hiába is születik minőségi munka, ritkán tud róla a szakma.
Persze nem csak ezért csinálok felnőttelőadásokat – elég nagy baj lenne, ha ennyi lenne a motivációm -, de nyilván ez az okok között van. A Vaskakasban nagyon jó feladatok találnak meg jó időben, és nagyon szeretek gyerekeknek játszani, de szakmailag, a tapasztalatszerzés, a sokszínűség miatt nagyon fontos a felnőtt közönség is.
 
Jelenet az Alaine - Ideje a meghalásnak című előadásból
Jelenet az Alaine - Ideje a meghalásnak című előadásból
R: Neked, aki kőszínházban dolgozol, valamennyi bábtechnikát ismerned kell legalább egy picit. Van olyan, amiben igazán otthon érzed magad?
 
MVA: Igen, például a bunrakuban, ami alapvetően egy hárommozgatós technika, de én eddig legtöbbször egyedül mozgattam az ilyenfajta bábokat. Például az Anyajegyben használt arctalan, képzeletbeli gyerekemet. A másik, amit nagyon szeretek, a tárgyjáték. A többi technikával nem volt még sok dolgom. Az egyetemen persze volt más is a kezemben, de az édeskevés.
 
R: Ladányi Andrea ért a bábszínházhoz? Hogyan szólt hozzá ahhoz, hogyan mozgasd a bábot?
 
MVA: Ahhoz nem sokszor szólt hozzá, mert tetszett neki, ahogy csináltam. Apró, de fontos észrevételei voltak, például, hogy emeljem feljebb a báb tekintetét – ez a külső nézőpont sokat segített nekem. Először csak arról volt szó, hogy az előadásban szereplő Karády-dalokhoz segít nekem koreográfiát készíteni, de aztán az első próbanapon kiderült, hogy őt ez nagyon érdekli, így lett ő a rendező. Azt hiszem az is nagyon érdekelte, hogy én miért ezt az anyagot választottam.
 
R: Engem is érdekel. Miért?
 
MVA: Személyes érdeklődéseim, élményeim és értetlenségeim miatt. Már én is gondolkodom a gyerekvállaláson, néha eszembe jut, hogy mi lesz vele, ha nem leszünk, vagy ha ő nem lesz, és mi még leszünk. A két nagypapám halála is komoly lökést adott, és az, hogy ezek ennyire különbözőképpen történtek meg. Egyikük érezte, hogy meg fog halni, úgyhogy lekaszálta a füvet, megetette az állatokat, felöltözött csinos ruhába, lefeküdt, és az ágyában halt meg. A másik papámnak rutin szívműtétje volt, ami nem sikerült. Szeretett volna élni, de a műtétet nem akarta, félt tőle nagyon. Utólag bánom, hogy nem volt közöttünk olyan a családban, aki azt mondta volna, hogy nem biztos, hogy kell ez a műtét. Akkor rájöttem, hogy mennyire nem tudunk semmit a halálról, és ezzel a nem tudással szerettem volna kezdeni valamit a színpadon. Szóval ez most terápia és óriási szakmai tapasztalat nekem.
Szerző: Puskás Panni