Tizenhárom vagy tizenöt éve óta várjuk, hogy a spanyol sztárrendező igazán jó filmmel lepjen meg minket. Az időtartam igazából attól függ, hogy van, aki a 2006-os Volvertől vagy a 2004-es Rossz neveléstől számítja-e az ínséget, a kreatív erők megcsappanását. Mert azóta volt nehezen feledhető mélypont a Szeretők, utazók című borzalmasan túlrendezett és -írt vígjáték formájában, nem túl meggyőző regényadaptáció (A bőr, amelyben élek), amely hiába volt jobb a nyersanyagnál (Tarantula – Thierry Jonquet ponyvája), mégsem lett igazán erős alkotás.
A három évvel ezelőtti, már sokkal jobb alapanyaggal dolgozó (a Nobel-díjas Alice Munro novelláiból készült a forgatókönyv) Julieta viszont már ígéretesebbnek tűnt: ha nem is volt eget rengető dolgozat, de legalább jelezte, hogy Almodóvar elrúgta magát a gödör aljától, és elindult fölfelé. Megint az emberi lélek apró rezdüléseit boncolgatta, s ha nem is mondott különösebben eredetit, már nem kellett bosszankodva kijönni a moziból.
Megnyugtató érzés, hogy a Fájdalom és dicsőségről sem kell legyintve távozni, átkozni az életünkből kieső 113 percet. Az új film nem harsány vígjáték, nem is szépelgő semmitmondás, hanem akár életrajzi ihletésűnek is tekinthető önvallomás az alkotás nélküli kiüresedett napokról, az öregség ellen vesztésre álló csatáról, és az emlékekről, amelyek hol inspirálóan hatnak, hol még inkább a mélybe rántják az amúgy is depresszióval küzdő rendezőt.
Mert a Fájdalom és dicsőség egy megrekedni látszó filmrendezőről szól, akit négy évvel az anyja halála (életének egyik legfontosabb szereplője), két évvel nagy műtétje után látunk, s bizony, ahogy meg is jegyzik a filmben, még egyikből sem gyógyult ki igazán. Alig hagyja el a lakását, minden mozdulata fájdalommal jár (az animációs betét anatómiai kiskáté az öregedő és bús férfi panaszairól), s még az sem segít, hogy régi, harminc évvel ezelőtti nagy alkotását immár klasszikus műként újítják fel és vetítik le telt ház előtt. Az meg pláne nem segít, hogy bár kisimítja régi konfliktusát a film akkori főszereplőjével, egyúttal – mintegy általános fájdalomcsillapítóként – idős fejjel rákap a heroinra is.
 Jelenetek a filmből |
De ami a legnagyobb baj, hogy miközben épp az alkotás (írás, rendezés) hiányzik a legjobban, hogy kitöltse a benne ásítozó ürességet, ehhez érzi a legkevesebb affinitást: még a régi filmjének új premierjére sem megy el, mintha szégyellné önnön művészi tehetetlenségét. A gyötrődéssel párhuzamosan kezd el peregni gyermekkorának meghatározó szakasza, amikor faluról városba költözik át a nincstelen család, s itt, ebben a föld alatti pincelakásban rendezik be az életüket.
Almodóvar ebben a moziban a lehető legotthonosabb terepen jár, s egész biztos, hogy nem véletlenül. Egyrészt felsorakoztatja a jól ismert toposzait (homoszexualitás, első szerelem, anya-fiú kapcsolat, a szomorúság egyre táguló bugyrai), másrészt mindezt az önvallomás érzetével hitelesíti és ad tétet minden egyes mondatnak. A tőle már megszokott színorgia mögött viszont most nincs semmi harsányság, csöndesen izzik a melankólia, de még a régi indulatok is halkan lobbannak fel.
Antonio Banderas alakítása a dicső időket idézi: kevés gesztussal emeli ki az öregedés rutinos kínjait, ügyesen járja végig a szenvedés és öröm között húzódó ívet (találkozás egy régi szerelemmel), amíg meg nem találja magában a megfelelő kapaszkodókat. Rég láttuk őt is ilyen meggyőzőnek, ami azért is igen fontos, mert a Fájdalom és dicsőség az ő filmje, a női alakok (a régi Almodóvar-motoros Penélope Cruz, és a még régebbi Julieta Serrano – mindketten az anya szerepében) csak keringenek körülötte.
 A képek forrása:MAFAB |
A Fájdalom és dicsőségnek meg lehet bocsátani azt, hogy a legtöbb megpendített témában találunk Almodóvar húsznál is több alkotást tartalmazó filmográfiájában meggyőzőbb és erősebb dolgozatot. Mert az összkép mégis a jobb művek közé lendíti a filmet: sokat segít ebben, hogy voltaképpen három síkon mozoghat a Fájdalom és dicsőség nézője. Látja, ahogy az alkotói válsággal küzdő filmrendező lassan visszatér az életbe, látja azt is, amivel visszatér (sajnos a spoilerveszély miatt ennél világosabban nem fogalmazhatok), ugyanakkor meg azt is tudja, hogy a valódi Almodóvarnak is jót tenne már egy erősebb mozi a sok gyöngélkedés után – s miért ne lehetne épp ez a mozi az, amit épp néz.
Ez a mozgás az utolsó kockák után még inkább felerősödik, és máris ott találjuk magunkat minden önmagával küzdő alkotó fejében és széthulló testében, azzal a reménnyel, hogy jó esetben minden lehet egy érvényes mű alapja. Az első és az utolsó vágy, az első és utolsó menedék is. És nincs olyan tapasztalat, ami ne fénylene fel a megfelelő műbe illesztve. Mint ahogy a legrosszabb függőséggel és droggal sem veheti fel a versenyt a teremtés utáni örökös vágy, minden éhségek közül a legcsillapíthatatlanabb. Az alkotás érzete nélkül maradt Isten a legmeztelenebb ember a világon. És nincs vigasz, nincs ellenszer.
Az új film, ha nincs is az életmű csúcsai között, reményekkel teli őszike: érett, s ha kicsit szilánkos is a felépítése, a finálé eggyé forrasztja a néhol szétesőnek tűnő részleteket. Lassan hömpölygő, szelíd önboncolgatás ez, remek iróniával és valódi érzelmekkel, a megszokott gondossággal (és kevés mesterkeltséggel), és egy igazán jó formában lévő Banderasszal. A színek orgiája mellett a csendesedés örömével és félelmével, a szürkeség elleni soha fel nem adott küzdelem makacsságával. Jó nézni és jó erőt meríteni belőle.