Kevés olyan kortárs filmrendezőt lehetne említeni, aki annyira szigorú következetességgel maradna hű egyéni stílusához, mint Krzysztof Zanussi. Az idén nyolcvanéves lengyel rendezőlegenda tekintélyparancsoló magabiztossággal, konzekvens témaválasztással, egyszerű formanyelvi módszereivel, valamint korát meghazudtoló elkötelezettséggel és lendülettel készíti újabb filmjeit.
Zanussi azonban nemcsak elhivatott alkotó, hanem féltucat nyelven folyékonyan beszélő világpolgár, kétségek között őrlődő, fáradhatatlan modern filozófus, aki aggályainak nem csak a nyilvánosság előtt, hanem filmjeiben is rendre hangot ad. Szinte valamennyi művében szembeállítja a rációt az érzelemmel, a rendet a káosszal, az ösztönöket a józansággal, az ördögit az istenivel, a hitet a tudománnyal. Nincs ez másképp legújabb, Éter című filmjében sem, mely a Faust narratíváját alapul véve vonultatja fel rendezője valamennyi kézjegyét. Már a cím jellegzetes Zanussi-féle ellentétet sejtet: az éter egyaránt utal magára a kémiai vegyületre, átvitt értelemben pedig a merengés és képzelet világára.
Noha az Éter konkrét helyszínen és időben játszódik (a galíciai-orosz határhoz közeli erődítmény az Osztrák-Magyar Monarchiában, két évvel a Nagy Háború kitörése előtt), Zanussit jellemzően nem a kor hiteles megjelenítése érdekelte, szemléletmódja ugyanis egyetemes és különösen aktuális, hiszen annak kérdését feszegeti, hogy meddig mehet el a tudomány. Hol vannak a morális határok? Beleszólhatunk-e a természet rendjébe? „A tudománynak mindent szabad?” – hangzik el egy ponton a kérdés.
 Jelenetek a filmből |
A film főszereplője, a név nélküli Doktor (Jacek Poniedzialek) tipikus Zanussi-hős – súlyos döntések elé kényszerülő érzéketlen, opportunista figura, akinek a szívtelensége már az első jelenetekben világossá válik: erőszakoskodik egy fiatal lánnyal, aki ellenáll, mire a Doktor éterrel elkábítja, és a lány túladagolás miatt meghal. Ezt követően halálra ítélik, ám az utolsó pillanatban az uralkodó utasítására kötél helyett száműzetéssel büntetik. Így kerül a katonai erődbe, ahol a parancsnok engedélyének köszönhetően folytathatja kísérleteit az éterrel. E vegyület ugyanis megszünteti a fájdalmat, kikapcsolja a tudatosságot, felerősíti az ösztönöket, ugyanakkor felettébb tűzveszélyes, túlzott mennyiségben pedig halált okozhat. Az istenkomplexusos, tettei alapján Victor Frankensteinnel rokonítható Doktor személyiségéből tökéletesen hiányzik bármiféle erkölcsiség, számára semmi sem szent, vezessen akár áramot fiatal asszisztensébe vagy csepegtessen étert egy újszülött gyermekre. Bármit képes lenne feláldozni a tudomány oltárán, hiszen szenvedélyes meggyőződése, hogy a világot nem hittel, hanem kísérletekkel és kutatásokkal lehet boldogabbá tenni.
Zanussi önnön kételyeinek – miképpen talán legismertebb, Védőszínek (1977) című művében – ezúttal is egy idősebb (Doktor), valamint a nála fiatalabb asszisztens/tanítvány karakterei adnak hangot. Taras (Ostap Vakulyuk), a fiú, döbbenetesen naiv, tudatlan, mélyen vallásos és erkölcsös, míg a Doktor végtelenül cinikus ateista, aki szerint minden emberben ott rejlik az állat, a kérdés csupán az, miképpen kontrolláljuk ösztöneinket. E kételkedések mögött ugyanakkor felsejlik Zanussi meglehetősen komor világképe is, mely nem direkt módon kimondva, de rámutat arra, hogy az éter alkalmazása voltaképp szükségtelen, hiszen a szereplők eleve züllött, rideg és álságos világban élnek, az emberek ösztönei pedig így is elszabadulnak, és életük, valamint környezetük pusztulását okozzák. Ebből az aspektusból az Éter Nemes László szinte ugyanazon évben játszódó Napszálltájával rokonítható.
 A képek forrása: MAFAB |
Habár a rendezőt gyakran alkotói kétségek is gyötrik (erről részletesebben Pörös Géza értekezik Krzysztof Zanussi világa című kötetében), új filmje éppen ennek az ellenkezőjéről tanúskodik. Az Éter ugyanis egy rendkívüli tudatossággal levezényelt mű, mely képzőművészeti (Hans Memling Utolsó ítéletének triptichonja) és zenei (Richard Wagner: Parsifal) utalásaival tovább tágítja annak értelmezési lehetőségeit. A ráérősen előrehaladó cselekményt Zanussi komótos kameramozgásokkal, szigorú precizitással, már-már festőien megkomponált, sötét tónusú képekkel meséli el, a színészek pedig remekelnek. Jacek Poniedzialek nagyszerűen testesíti meg a lelketlen doktort, visszafogott mimikája, jelenléte – különösen a kísérleteknél használt, testhezálló bőr fekete ruhájában – ijesztő ridegséget sugároz, az erőd parancsnokát alakító kortárs lengyel színészóriás, Andrzej Chyra szintén brillíroz, és a titokzatos kerületi elöljárót megformáló László Zsolt is kiváló választásnak bizonyult.
Zanussi alkotásának számos erénye ellenére nem lehet szó nélkül elmenni az elbeszélés esetlegessége mellett, mely némileg beárnyékolja a rendező határozottságát. Az Éter ugyanis egyaránt felhasznál klasszikus és modern narratív megoldásokat, ám ezt igencsak kaotikusan teszi, hiszen olykor „elkalandozik” különféle, a cselekmény szempontjából irreleváns mellékszálak irányába, hogy aztán visszatérjen a fővonalra. Emellett a rendező szokatlan módon történetét kétszer meséli el (a másodikban sűrítve, kitöltve az elsőben felbukkanó hézagokat), és ez a Zanussi-életműben újdonságnak számító kísérlet csak még zavarosabbá formálja a film derekán amúgy is túlzottan bonyolulttá váló történetet. A néző helyzetét a fölöttébb kétértelmű befejezés sem könnyíti meg.
Az elbeszélés problémái ellenére Zanussi új filmje így is izgalmas, ugyanakkor meglehetősen nyomasztó filmélmény. Szorongató atmoszféráját nem elsősorban a miliő vagy a Doktor kísérletei eredményezik, hanem a cselekmény és saját jelenünk összecsengései: az erkölcsi határokat szüntelenül feszegető tudományos fejlődés, az ember hatalomvágya, a mások feletti uralom minden áron való elérése száz év elteltével sem változott.