A L-E-V by Sharon Eyal & Gai Behar budapesti fellépése elé
2019.05.20.

Először érkezik a zene. A sötét színpad derengő félhomályában nyújtózkodó, zoknis testek körvonalai bontakoznak ki. A fény szinte körbejárja a szereplőket, ahogy háttérderengésből éles körvonalakat rajzoló világítássá, majd pedig az izomjátékot plasztikusan kidomborító surlófénnyé alakul. DOHY ANNA AJÁNLÓJA.

A L-E-V alkotóinak eszköztára nem ismeretlen a magyar közönség előtt. Visszatérő vendégnek számítanak a Trafóban, ahol hamarosan legfrissebb alkotásuk, a Love Chapter 2 kerül műsorra. A mostani előadás folytatása az OCD Love című produkciónak, melyet tavaly szintén láthatott a közönség a Trafó színpadán. Sharon Eyal és Gai Behar mellé ezúttal is Ori Lichtik érkezik alkotótársnak, ő felel a mozgást minden pillanatban meghatározó elektronikus zenéért.


Az OCD Love és a Love Chapter 2 is a szerelem sötét oldalát mutatja meg: az érzelmek kényszerességét, a kiszolgáltatottságot, a tehetetlenséget. De míg az előadáspáros első részében még a hevesen lángoló érzelmek domináltak, a második fejezet jobban hasonlít a másnapossághoz. Ennek a koreográfiának már nincs köze a szív izgalmához, a gyomorban verdeső pillangókhoz vagy a test gyönyörűségéhez: itt az elmúlt szerelem keserű utóíze, a kiábrándultság és a magány dominál.

Ezt az érzetet erősíti az előadás csoportdinamikai szerkezete, melyet Eyal számos korábbi előadása során fejlesztett ki. A testszínű, feszes dresszben hullámzó androgün testek nem is az OCD Love-ból, hanem Eyal korábbi kreációiból lehetnek ismerősek — az új jelmezek variációjának tűnik a Half Life (Staatsballett Berlin) jelmeze, ahogy az egyéni vonásokat szinte teljesen elrejtő kezeslábas is a Corps de Walk (Carte Blanche) koncepciójából. 

Ám míg a norvég Carte Blanche társulatának készített koreográfia robotikus, dehumanizált testeket vonultat fel, a Love Chapter 2 megőriz valamennyit az OCD Love-ból ismerős egyénítésből. A mozgás ugyan időről időre összehangolódik, de a szereplők mindvégig a maguk introvertált táncát járják, befelé figyelnek, és nem érintkeznek egymással. Csoporttagokként is magányosak, mintha csak azért fogadná be a közösség az egyént, hogy kilökve magából felmutathassa kívülállóságát. Az OCD Love-ban a szereplők figyelnek egymásra, versengenek, átveszik egymás energiáit — a második fejezetben viszont a durva, olykor erőszakos energiahullámok mintha a szereplők akarata ellenére áradnának keresztül a színpadon.


Erőszakos energiának eleinte azonban még nyoma sincs. A mozdulatok áramlóak, lassúak, apró gesztusokkal igazodnak a zene üteméhez. A testek puhán és kényelmesen nyúlnak el a térben. Szinte folyékonynak tűnnek, miközben a zene szüntelen lüktetése állandó ritmust követel. A mozdulatok ereje abban rejlik, hogy a táncművészek az erőt próbáló koreográfia közben is képesek megőrizni izomtónusuk puhaságát, különleges feszültséget keltve így a látvány és a hangzás között. 

Zoknis lábak puha topogása válaszol a zene szívdobbanásaira: a textil érintése a balettszőnyegen, a féltalpra emelt, szinte lopakodó testek látványa egészen más hatást kelt, mint Eyal korábbi koreográfiáiban a meztelen talpak tapadó-kemény érintése. A magas szárú, fekete zoknik a fekete térben alig látszanak, mintha gazdáik lebegnének a föld felett, vagy testük lábatlan torzóban végződne. A lábak fekete textillel történő kiemelése nem előzmény nélküli (hasonló látvány, bár egészen más hatás tapasztalható például a Batsheva Dance Company Naharin’s Virus című előadásában, illetve Eyal korábbi, Autodance című koreográfiájában is). De a kétrészes produkció lassan éppúgy Eyal védjegyévé avatja a fekete térdzoknikat, ahogy Pina Bausch védjegyévé váltak a Cafe Müller székei.

A koreográfia előrehaladtával a mozgás bekeményedik, az izmok megfeszülnek, a végtagok ide-oda csapódnak és a test fáradni kezd. Eyal koreográfiája nem próbálja elrejteni ezt a fáradtságot, inkább felhasználja, hogy elmesélje vele a kiábrándult szerelem történetét. A testnek ez az önazonos uralása Sharon Eyalnak a Batsheva Dance Company tagjaként töltött éveit idézi, ahol táncművészként, majd pedig koreográfusként is közel került a társulatalapító Ohad Naharin gaga technikájához. A gaga lényegi eleme a táncművész figyelmének befelé irányítása, és a belső fantázia segítségül hívása ahhoz, hogy a kapott koreográfiát az előadó a saját testére igazíthassa. A gagát Sharon Eyal társulata mindennapi gyakorlatai során bemelegítésként, ráhangolódásként használja, így készülnek fel a magas minőségű klasszikus képzést kapott táncművészek Eyal különleges mozgásnyelvének kifejezésére.

Fotók: André Le Corre. Forrás: Trafó
Fotók: André Le Corre. Forrás: Trafó

Történet alatt persze itt sem egy konkrét szerelmi drámát kell érteni. Ahogyan az OCD Love esetén, úgy Eyal itt sem próbálja meg illusztrálni az alapanyagul szolgáló érzetet. Az OCD Love-ban Neil Hilborn versének lüktetését, a vers saját koreográfiáját ülteti át a táncszínpadra. „Számomra ez a vers már kész koreográfia” - nyilatkozta akkor Eyal. 

A Love Chapter 2 sem több táncnál, a tánc maga a történet. Hogyan lehetséges mégis, hogy valami annyira konkrét dologról szóljon, mint a kiábrándult szerelem? Eyal fogja a megjeleníteni kívánt érzést, lüktetésre, ritmusra, feszültségre boncolja, majd a kapott eredményt átülteti táncoló testekre. Aminek van tehát lüktetése, az eltáncolható — már hogy ne lehetne eltáncolható épp a szerelem?

Sharon Eyal és Gai Behar évek óta dolgozik együtt a L-E-V társulatának élén. A szerelem sötét oldalát bemutató kettős produkciójukkal elértek oda, ahová a legtöbb társulat csak évtizedes munkával jut: saját, felismerhető mozgásnyelvet alkottak. Előadásaik nem az értelmező, hanem az érző, empatikus tekintetnek szólnak, amely a megfogható jelentésen túl keresi azt, ami csupán tánccal elmondható. A társulat nevébe foglalt szív szó tehát nem csak tematikájában határozza meg a társulat programját, de a nézők kezébe is kulcsot ad az előadások befogadásához.

Az elaődás adatlapja a Trafó oldalán itt található. 

Szerző: Dohy Anna