Dale Wasserman: Kakukkfészek / Radnóti Színház
2019.05.21.

„Összement a mosásban”, jutott eszembe talán már ott, a zsöllyében ülve. De hogy a Radnóti színpadára gondoltam-e, vagy Ken Kesey darabjára, esetleg az előadásra, a Zsótér Sándor rendezte Kakukkfészekre, akkor még nemigen tudtam. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Csomós Marit látni jó, Csomós Marit látni mindig jó – én szerencsés vagyok, sokszor láttam, vagyis van minek eszembe jutni, miközben nézem, ahogy ott ül a színpad jobb oldalán és meséli a történetet. Narrátor ő, nem a magát süketnémának tettető Bromden, a főnök. Pedig elmondja, hogy milyen nagy volt az ő indián apja, aztán milyen kicsi lett, és hogy ő maga is milyen kicsinek tudja magát, de mégsem Bromden, akiben odabent épül föl az indulat és a nagyság – Csomós Mari nem őt játssza. Meséli a történetet valamennyire, kommentálja a figurákat valamennyire – szóval leveszi a terhet a megmutatásról valamennyire.

Csomós Mari
Csomós Mari

A szöveg maga is a megmutatás ellen dolgozik. Zsótér Sándor és Ambrus Mária fordítása a beszédre és nem az akcióra támaszkodik; ilyenformán a kívülről berobbanó McMurphynek például nem kell kitapasztalni a benti viszonyokat, hierarchiát és szabályrendszert, mert Harding – akit maga Zsótér alakít – lesz olyan szíves, és elmeséli neki.

A szünetben néhány barátomnak gyorsan fölelevenítettem a sztorit, vázoltam az egyes figurák történetét (noha ebben az előadásban Harding sztorija felületesen, Billy Bibbitté még felületesebben jelenik meg/hangzik el); erre részint azért volt szükség, mert nincs mindenkinek a fejében elevenen a regény, másrészt azért, mert az előadás hangsúlyeltolódásainak megértéséhez és követéséhez nem árt tudni. Vagyis nem tudom, hogy aki nem olvasta frissen a regényt, hogyan érti ezt a történetet.

A színpadon a türkiz dominál: türkiz Ratched nővér haja, meg az ápolók haja is, sőt, nekik az arcuk is türkiz; türkiz a gumikesztyű meg a doktor öltönye. A türkizkéken kívül még egy felfújható, átlátszó barlangszerűség is dominál – ráborul finoman a szereplőkre, van rajta ajtó meg egy lyuk, amin szükség esetén ugyancsak lehet közlekedni. Lefogadom, hogy valamikor le fog engedni. És tényleg, egy kicsikét. Látványos.

Vilmányi Benett, Sodró Eliza
Vilmányi Benett, Sodró Eliza

Ratched nővér – itt nem „főnéni” – nem igazán félelmetes, noha Kováts Adél úgy ráfagyasztja arcára a mosolyt, hogy attól lehet tartani, akkor reped szét a bőre, ha elkomolyodik. Nem vigyor, pláne nem vicsor: mosoly ez, egyenest a mélyhűtőből. Hozzá mézes hang dukál. Hatásos.

Jó ötlet volt Vilmányi Benettre osztani McMurphyt; ez koncepció, érteni lehet. A fiatal sráctól ugyanis teljességgel hihető, hogy fogalma sincs a belviszonyokról, viszont el van ragadtatva attól a frappáns ötletétől, hogy hülyének tettetve magát kicselezi, megússza a börtönt. „Rafkós” vagány, de van benne szívjóság és közösségi érzés. Vilmányi azt a folyamatot már nehezebben teszi elénk, amely a Ratcheddel való kapcsolatot tekeri el a tragédiáig, mert nincsen folyamat, és ami van, az szakadozott, lyukas.

Hasonlóan redukált az ápoltak karakterének megmutatása. Igen, Billy Bibbit dadogása például megvan – és László Zsoltnak köszönhetően megterem mögé a figura is. Harding szerepébe a rendező, Zsótér Sándor ugrott be: sok szövege van, értelmes fickó, de „ápoltsága” elhalványul, hiába mondják, nem látom, hogy mi a probléma itt. Martini alakja, története homályban marad, pedig Martin Márta bizonyára el tudná játszani.

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Megvan Billy „beavatási bulija” – már annak, aki tudja, miért kell beavatni. A készülődés, ami egyben az ápoltak közösséggé kovácsolódásának folyamata is, távolról dereng.

Nincs süvítő drámai erő, nincs robbanásveszély – kicsike petárdák itt-ott. Érteni vélem a gondolatot: az ápoltak önként vetik alá magukat a Ratched nővér által vezérelt kemény, ám élhetőnek mutatkozó belvilágnak, amely még mindig kevésbé félelmetes, mint az ismeretlen külvilág. Nem ráz meg, hiszen nem jut eszembe magamra és a világomra vonatkoztatni, ahogy azt sem, amikor a színpadról felénk mutatnak, ha a hülyékről beszélnek.

A végén alig venni észre, mi történik, pedig hát több fontos dolog is történik. És akkor a fölöslegesnek látszó látnivalókról, a „nem-világos-de-ne-kérdezd-miért” részletekről nem szóltam, csak elmondom megint: ez a parabolisztikus szabadságregény, ez a ziccerdarab, ez bizony nagyon összement a mosásban.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 
Szerző: Csáki Judit