Nassim Soleimanpour: Fehér nyuszi, vörös nyuszi / Átrium
2019.06.07.

Nem tudom, hogy Nassim Soleimanpour jól járt-e vagy rosszul azzal, hogy az első magyarországi premierjét Alföldi Róbert hozta létre. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.

Különlegesnek ígérkezett a Fehér nyuszi, vörös nyuszi című előadás, leginkább azért, mert számos szerzői előírás – mondhatnánk szerzői utasításnak is, de akkor a hagyomány sugárútjáról beszélnénk, márpedig Soleimanpour éppen azt kerüli jókora ívben -, szóval számos szerzői előírás feszül szembe a szokásos színházcsinálással.


A 2010-ben írott darab világpremierje New Yorkban volt („egy korai változat volt ez”, így a híradások), első nagy sikerét az Edinburgh-i Fringe Fesztiválon aratta – és Magyarország az ötvennegyedik a sorban, ahol bemutatták. „One-man-show”, mondhatnám, de ezzel megint egy hagyományos színházi kategóriával hozakodnék elő, ami ráadásul nem is teljesen igaz.

Hiszen eleve ketten vannak a színpadon, még ha az egyikük láthatatlan is. A szerző ugyanis végig jelen van; furcsa dialógusban a színésszel, a „színészével”, ahogy többször mondja: hol neki beszél önmagáról, hogy róla a közönségnek. Glisszandós jelenlét.

De nem csak ők ketten vannak ott, hanem időnként a közönségből is néhányan. Soleimanpour előírja a színésznek, hogy mit írjon elő a közönségnek – és itt lép be a képbe Alföldi Róbert (illetve nem itt lép be, hiszen kezdettől ott van), aki nemcsak színész, hanem rendező és showman is, vagyis mit neki „kezelni” háromszázharmincvalahány embert a nézőtéren, igazán semmiség. De Alföldi behoz valamit, egy hangot, a jelenlétnek egy sajátos aktivitását, pulzálását, amire Nassim, ott a teheráni dolgozószobájában, bizonyos értelemben a világtól elzárva nem is gondolhatott. És nem csak azért nem, mert akkoriban nem hagyhatta el Iránt, hanem mert egyáltalán nem ismeri Alföldi Róbertet. (Ahogy a többi előadás színészét sem, teszem hozzá.)

Alföldi sem ismerte a darabot – ott a színpadon adta a kezébe a fordító, Ugrai István. Nem az üres kezébe egyébként, mert abban a kézben volt egy fiola, abban valami porcukorszerű por – tudtuk: el fog sülni. És mivel Alföldi sem tudhatta, milyen fordulatokat, esetleg csapdákat rejt a mű, ezért – no meg a közönséggel való intenzív kapcsolattartásért – jól elhúzta az elejét, nehogy túl rövidnek érezzük.

Két pohár víz áll az asztalon, az egyikbe az egyik néző beleszórja azt a bizonyos fehér port – tegyük föl, hogy méreg. Egy másik néző vállalja, hogy a zsöllyében ülve jegyzetel – én is szoktam, bár nem épp így -, azaz a távollévő szerzőnek rögzíti az előadáson történteket. Biztos értesül is mindenről, hiszen többször megüzeni az emailcímét, és mivel már nincs útlevélmegvonással büntetve a katonai szolgálat megtagadása miatt, a levelet sem lehet elfogni.

Nassim Soleimanpour immár jónéhány éve Berlinben él, és amikor nem ott van, akkor futkos szerte a világban az előadásai nyomában. Vagyis a politikai „imminent danger” nem áll fenn – de ettől még fennáll szélesebb értelemben minden. Például a piros nyuszi-fehér nyuszi tanmeséje: az összezárt nyuszik versenyt futnak a létra tetején elhelyezett répáért, és amelyik megkaparintja, azt pirosra festik. A piros nyuszit pedig utálni fogják a többiek. Akkor is, amikor már nincsen répa. A tanmese tanulsága elég transzparens: gyűlöletet szítani és azt átörökíteni a következő nemzedékekre nem bonyolult feladat, ahogy nem bonyolult az egyes emberek legalantasabb ösztöneire játszani – megcsinálja minden ócska diktátor.

Fotók: Mészáros Csaba, Átrium
Fotók: Mészáros Csaba, Átrium

De ez csak – az önként vállalkozó nézőkkel előadva – az este egyik epizódja. A másik, ami végigvonul az előadás egészén, a színházzal való játék: a színész mint játékmester lebontja azt a bizonyos negyedik falat, és megismerkedik velünk, valamint bennünket, nézőket is „viszonyba hoz” egymással. Alföldinek igazán kézre áll ez a manőver (és csak egyszer-egyszer bukik ki belőle egy-egy keményebb parancs formájában a rendező): könnyedén eljátszik a szellemalakban jelenlévő szerzővel és a valóságosan jelenlévő közönséggel. Vagyis szórakozunk, az a helyzet.

Még akkor is, amikor előkerül a két egyforma pohár dilemmája: meg kell innia az egyik pohár vizet. Vagy azt, amelyikben a „méreg” van, vagy a másikat. Itt persze velünk folyik a játék: hagyjuk-e, engedjük-e. Csakhogy: Alföldi ebben a jelenetsorban „felülüti” a szerzőt, ugyanis visszarántja a darabot arra a bizonyos, föntebb említett „sugárútra”, a színház világába. Nem csúszik át „civilbe”, nem merül föl, hogy Alföldi Róbert mérget ihat ezen a színpadon, hogy nyíltszíni öngyilkosságot fog elkövetni. Nem: Alföldi, a színész eljátssza, hogy esetleg mérget iszik (amúgy ráadásul a pormentes pohár vizet issza meg, persze), vagyis nem sújt bennünket a színházon túli felelősségérzet terhével. Merthogy Soleimanpourral szemben ő valódi színházi ember. Arról viszont nem szól a szerző szövege, hogy színházi közegben hogyan is lehet morálisan bevonni bennünket.

Ezért aztán elégedetten nyugtázhatjuk, hogy Alföldi Róbert szép, méltóságteljes halottat játszik. Vagy nem is azt, csak lehunyt szemmel fekszik, „pihen” a színpadon. Fárasztó este volt, nemcsak nekünk, hanem bizonyára neki is. És holnap Higgins professzort alakítja...
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 
Szerző: Csáki Judit