Igen, a címmel el is spoilereztem, mi történik a Szegedi Nemzeti Színház kamaraszínházában, de ezúttal mégsem szórok hamut a fejemre, mert Michael Frayn világhódító bohózatában eleve csak és kizárólag az történik, amit a néző látni akar, és maga a mű is éppen erről szól. Számomra rokonszenves és megkapó az az őszinteség, amivel az idén 85 éves brit szerző egy 2003-as interjúban beszél krédójáról: „Ha hasznos tanácsot kellene adnom egy ifjú írónak a boldoguláshoz, azt mondanám, hogy írja meg mindig ugyanazt a könyvet vagy színdarabot, újra és újra, csak egy egészen kicsit változtatva… Időbe telik, de ha elég sokat csinálja valaki, akkor az emberek hozzászoknak és megszeretik… Olyan ez, mint amikor reggelizni készülünk: ha egy doboz zabpelyhet vásárolok, biztos akarok benne lenni, hogy nem müzlit találok a csomagban. Rendkívül irritáló, ha a doboz nem azt tartalmazza, amit remélünk…”
 Szilágyi Annamária |
Akár kívülről, akár belülről nézem, a Galambos Péter rendezte szegedi előadás csomagolása pontosan azt tartalmazza, amit ígér. És bár vérbeli sznobként magam is hajlamos vagyok legyinteni a könnyű műfajra, ez egyáltalán nem kevés. Frayn valamit nagyon eltalált itt, ezt jól mutatják a játszástörténet számai. Az 1982-es bemutató után Londonban ezernél is többször ment az első széria, az egy évvel későbbi New York-i premier is az ötszázadik előadás után került le műsorról, majd ’92-ben jött az obligát filmváltozat, hogy aztán a szerző 2000-es, apró módosításokat tartalmazó átdolgozása után még többször visszatérjen a Broadwayre a színház belső működését közszemlére tévő jó minőségű farce. Kivételesen mi, magyarok se vagyunk nagyon lemaradva: az elmúlt évtizedben két tucat bemutatója volt a Noises Off-nak, folyton átkeresztelve: a Függöny fel! mellett Veszett fejsze, Még egyszer hátulról, Ugyanaz hátulról címmel is fel-felbukkant országszerte.
Most jönne az a rész, amikor a fantáziátlan színigazgatókat kárhoztatom, hogy folyton ugyanaz az az öt darabcím jut eszükbe, csak legyen, aki győzi nézni az újabb, de egymásra mégis nagyon hasonlító premiereket. Ezt most ugorhatjuk, mert emlékeim szerint még csak hasonló típusú bohózat se igen fordult elő az utóbbi pár évtizedben a szegedi színpadon, holott a mostani bemutatót elnézve időnként ráfér ez a típusú erőpróba a felhőtlen röhögésre kiéhezett nézőre, meg azokra a színészekre is, akik nem akarják, hogy komikusi kondijukat végképp elveszítsék.
 Gömöri Krisztián, Gidró Katalin, Borovics Tamás, Menczel Andrea és Jakab Tamás |
„Szöveg, táska, doboz, ajtó, szardínia” – ebből az öt alapanyagból főz a mesterszakács Frayn, és hiába találkozom többedszer a remek érzékkel összekotyvasztott termékkel, még mindig fel tudok nyeríteni egy-egy idétlen poénnál. Abból pedig itt számolhatatlan mennyiségű van: egy vidéki angol műkedvelő színtársulat bénázását nézzük két és negyed órán, illetve három felvonáson keresztül. A csepűrágók minden erejüket megfeszítve dolgoznak azon, hogy az Ádámkosztüm (Nothing On az eredetiben) című szösszenetet előadják, de a színházat mint élet- és működésképtelen egyedek számára fenntartott rezervátumot bemutató darabban valahogy mindig kicsúszik a lényeg a színészek kezéből. Vagy a szövegből hullanak ki mondatok, vagy a megfelelő ajtó nem nyílik és/vagy csukódik, vagy az aktákat tartalmazó doboz tűnik el szőrén-szálán, és akkor a több kilónyi szardíniáról még egy szót sem ejtettem.
Először elölről látjuk a főpróbát – színházi emberek tudják, milyen az, amikor a pánik az utolsó utáni pillanatban összerántja az előadást, és a kritikus színháztörténeti csodáról liheg a másnapi premieren: itt ennek az előzményével szembesülünk. Majd fordul a kocka, vagyis a színpad, és a második felvonásban egy megszokásból lenyomott délutáni haknielőadás fonákját látjuk, vagyis azt, hogy a takarásban hogyan ölik egymást a színpadon egymással jópofizó színészek, végül a harmadik felvonásban az immár atomjaira hullott egykori előadást újra elölről nézzük. Amúgy itt szokott a lufi kipukkadni, lankad a nézői figyelem, jogosan, ki akarná harmadszor is kvázi ugyanazt végignézni, de Szegeden nézőkímélő módon – tán kissé túlságosan is – össze van csapva a finálé. Mintha éppen a szürreália világa felé kezdenének szárnyalni az akkor már félőrült színészek, de ez nincs már kidolgozva, és amúgy is minden mindegy ott, ahol vinnyogva röhög az egész nézőtér.
 Borsos Beáta. Fotók: Szegedi Nemzeti Színház |
Frayn darabja (meg az abba beleírt darab) igazán pöpec gyűjteménye a színházban mindig és mindenhol működő gegeknek: a rosszkor lecsúszó nadrág, az ajtóból kijáró kilincs, az el- és feltűnő ruhadarabok, az intim együttlétre vágyó, ám a folyton érkező újabb vendégek egyre nagyobb nyilvánossága elé kényszerülő párocskák mellett a néző figyelmét leginkább a színház belvilágának magabiztos kézzel történő felskiccelése köti le. Gonosz leszek, amikor azt mondom, hogy Frayn szövegéből kb. annyi derül ki a színházról, hogy minden színésznő kurva, hogy a rendezőnek tágas szereposztó díványa van, hogy a legtöbb színész reménytelenül hülye és/vagy alkoholista és/vagy egy agresszív barom. A dolog persze akkor működik igazán jól, ha a „színház a színházbant” a színházban játszók minden energiájukat beleadva, kíméletlenül letolják a torkunkon, egy pillanatra se ki- és elengedve. Libor Katalin tipikus angol enteriőrt mutató, fényáteresztő díszletfalai aláhúzzák, hogy színház az egész világ, az egymást másodpercekre sem értő szereplőkre meg a tengerbe süllyedő Bábel tornya repró mutogat. Kárpáti Enikő rikító, egyszínű jelmezei betöltik funkciójukat, színkódokkal jelölik a prototipikus figurákat.
A szegedi, itt éppen elég jó formáját mutató társulat ügyesen játszik a színész(t játszó színész) és a megírt szerep között nyitódó-csukódó ajtókkal. Borovics Tamás pökhendi és tanácstalan rendezője hiába hasonlítja magát istenhez, inkább béna terápiás kutyának tűnik, aki egyre kétségbeesetten botorkál egyik nőjétől a másikig. Szilágyi Annamária a házvezetőnő és a vezető színésznő paneljeit hibátlan ritmusérzékkel kopírozza egymásra: ő az a típus, akit agy- és fülzsibbasztó, ún. saját ötleteiről meg se próbálja már lebeszélni a rendező. Finoman jelzett turbékolása Szívós László bonviván karakterével véres acsarkodássá fajul: öröm nézni, ahogy a laza fiúból előbújik a dühöngő állat. Az örök naiva szerepkörében Menczel Andrea rendkívül mulattatóan csodálkozik rá a világra hol kontaktlencsében, hol anélkül: ő az egyetlen, akit igazán nem zavar, mi történik körülötte, ezredszer is képes ugyanazzal az őszinteséggel meglepődni, az meg, hogy a totális káosz közepén is megrögzötten ragaszkodik a megírt szöveghez, igazán tiszteletre méltó. Az ügyelő Gidró Katalin nyilván „valakinek a barátnője”, azért lehet a produkcióban; pici, privát tragédiája súlyát növeli, hogy – a pletykás színésztruppal ellentétben – nem beszél róla. Gömöri Krisztián a teljesen idióta színész hálás archetípusát személyessé és nagyon szerethetővé maszkolja. Feleségét Borsos Beáta játssza, a karakterről teátrális hanghordozásán túl kevés derül ki. A rangidős, töksüket, alkesz színészt és a darabba(n) betörő betörőt Jakab Tamás egy vén komédiás nagy rutinjával abszolválja: érdemes figyelni, ahogy a fokozódó anarchiában hidegvérrel tesz-vesz. Bánvölgyi Tamás játssza az Egyesült Királyságban gazdasági bevándorlóként tevékeny mindenest, Bélát. És bár épp ennek az ötletnek se füle, se farka, nem is vicces szerintem, a színész kihozza belőle, amit csak ki lehet, sőt: egy ponton sajnálni kezdem a tápláléklánc legalján szorongó fiatalembert, de tényleg, mivel érdemelte ki ezt a bánásmódot?!
Magunkat viszont nem sajnálom, az előadást meg jó szívvel ajánlom: a dolog nem megy mélyre, mert nem is nagyon tudna, de hát – és ez a mi szerencsénk – nem is akar így tenni.
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.