A fecsegő potyautas 69.
2019.05.02.

Nem nagyon töröltem még telefonszámot. Mindig átvittem a következő készülékre az aktuális fölhozatalt. De most, hogy csökkentsem a káoszt, meg kellett tennem, mert minden számot és nevet meg kellett nézni, hogy beillesszek egy 36-ot, + jelet oda előre, amit még az okos szerelő fiúk se tudtak megtenni, és volt cca. négyszáz eset. És egyszer csak jönni kezdtek a halottak. DARVASI LÁSZLÓ ÍRÁSA.

Hát szóval, hogy elbuktam. Vége van, beadtam a kulcsot, game over. Megtörés, behódolás, kapituláció. Amit akartok. Most majd én is úgy fogok viselkedni metrón, boltban, muskátlis utcán, színházban, bárhol?! Nekem különben az a legérdekesebb, amikor színházban, előadás közben veszik elő, hogy azt miért, akkor miért?!, föl-fog-ha-tat-lan, bár a múltkor a Katonában egy premieren az előttem ülő sorban egy néni lepedőnyi Népszavát olvasott, míg el nem kezdték. Érdekes, nem? Én szeretem a nézőtéren ülő színészek reagálásait, az mindig ad egy kis pluszt információt is a fenti szereplőről, kicsit bennfentes a dolog, de érezni, hogy drukkol, szorít, inspirál, és igenis hangulatjavító. Nevetett mellettem sokat egy jelentékeny színésznő nézőként azon az előadáson! Hát a néni ezt nem sokáig viselte, fordult, sziszegett, ne zavarjon, ne zavarjon.    
 

De különben az is lehet, hogy amit idáig műveltem, az nem kitartás volt. Nem egyenes derék, nem egy szilárd jellem szigetvári opponálása, hanem a színtiszta maradiság, egy Patópál Ernő makacskodása. Úgy voltam vele, hogy húzom, mert ha tengerentúli óriás alma őrült magházában működik, ha Dél-Európa pálmafái alatt, Berlin migránsok elfoglalta kerületeiben, a lezabrált magyar vidéken működik, akkor jó nekem így. Csakhogy az a sok, sok adat. A levélváltások, iksztizen év mindenféle sms-ei. Néhány kép is. Egyszer, hogy két ilyen hagyományos szerkezetet adatilag összeegyeztessek, beballagtam a házunk melletti szervizbe, a fiatal férfi rákönyökölt a rasszfehér fényes pultra, amin elhelyeztem a delikvenseket, két kicsi Rémusz bácsi, csak bámulta, még véletlenül sem érintette őket, lett némi viszolygás az arcán kétségtelenül, azt mondta, ne haragudjon, uram, de kőbunkóval mi nem foglalkozunk, és sóhajtott, mint aki egy tüchtig barlanglakóval találkozik. 
 
Oké, mindig vettem olyan újat, mondtam, nagymama típust kérek, hát most, legutóbb néhány hónapig bírtam vele. Viszont háromnegyed éve hevert a fiókomban egy viszonylag modern, okosnak számítható darab. A barátomtól kaptam. Kéthavonta kérdezte szelíd letargiával, tényleg nem kívánom-e beüzemelni. Ernő, bazmeg. Most elővettem. Méregettem. Szerkesztő kollégámra gondoltam, aki éppen egy hónapja bukott el, és azóta vadul pancsol a Facebookon, mert okosa lett, és föliratkozott a közösségi közterületre. A múltkor lefényképezte a tollakat, amikkel aláhúzza a kritika tárgyává teendő regény inkriminált mondatait. 
 
És mert a régi példányból az újba át kellett vinni az adatokat, a minap újra elbátorkodtam a szervizbe, de már nem egyedül, vittem a barátomat, aki tekintélyt keltő méret, és nem szorong azon, hogy valamit meg kell csinálni, valami történni fog, neki a megvalósulás nem föltétlenül dráma, mint ahogy nekem, aki bármin, bármikor képes eszelős szorongást érezni.  
 
Már az is egy elnyújtott drámai jelenet volt, hogy két okos szakértő fiú két és fél óra alatt tudta átvinni az adatokat, különben csak a számokat. A telefonszámokat, nevekkel. Konvertált nevekkel. Ékezetek, ugye. Éreztem, hogy kulturális értelemben nem vagyok. Egy nulla. Relikvia az út szélén Arany János bácsi formaldehidben. Röpködtek mindenféle kifejezések, nyelvi formulák, láttam, hogy bánnak az ujjak a böngészéssel, a kereséssel, a rátöltéssel, az alkalmazással, az átvitellel, satöbbi. Két és fél óráig görbültünk a pult mögött, és aztán vége lett. Illetve nem, mert este javítgatnom kellett. Törlés is. Azt gondoltam, kiveszem a névsorból az olyanokat, akire egyáltalán nem emlékszem. Nem tudom, ki vagy, menj isten hírével, bocs. Kitörlöm azokat, akikkel megszakadt a kapcsolat, akikkel vége, jóllehet egykor volt szeretet, ez meg az, kit megbolondulni, elromlani, érhetetlennek, nem tolerálhatónak vélek, szervusztok. Agymanók bánya, tessék. Nem nagyon töröltem még telefonszámot. Mindig átvittem a következő készülékre az aktuális fölhozatalt. De most, hogy csökkentsem a káoszt, meg kellett tennem, mert minden számot és nevet meg kellett nézni, hogy beillesszek egy 36-ot, + jelet oda előre, amit még az okos szerelő fiúk se tudtak megtenni, és volt cca. négyszáz eset.
És egyszer csak jönni kezdtek a halottak. 
Szépen, sorban.
Apám, egykori anyós, testvér. Költők, jaj, több költő, idős poéta a szomszédból, fiatalabb ugyancsak a szomszédból, három éve még együtt vegzáltuk a hiábavalóságot, fájront. A fejedelmi író, Ernőkém, ne gyere ki meccset nézni, szarul vagyok, ez volt az utolsó telefon. Egy másik író, egyidősek voltunk, mint egy tanácstalan utazó a végtelen hómezőn, megállt a szíve, és nem akart elindulni újra. Volt barát, míg élt, Magyarország legjobb publicistája, halála előtt még szerkesztettem. A leghíresebb tárcaíró, tudta a kerület összes kapualját, a kalapos néni életét, a szóda, a lépcsőházak, a bukó kövek történetét. Oknyomozó riporter, szálazott Felcsúton, míg tehette. Egy csodálatos portréfotós, még az utolsó télen voltunk nála, már nem tudott mozdulni, három kisgyerek ugrált körülötte. 
 
Olyan váratlan volt ez az egész, hogy egy kicsit meg is álltam, kinyílt egy bor, néztem bele az éjszakába, mekkorát nőttek a fák. Hát szóval az mindig gyásszal kezdődik, ha az ember helyet akar csinálni az életnek. Mert mintha egy kicsiny, kerti temetőt dózeroltam volna le.