A videoklip-rendezőként óriási sztárnak számító Jonas Akerlund játékfilmesként a mai napig hobbirendezőnek tűnik, aki nagy ritkán összebarkácsol egy filmet sajátos stílusában, amiből vagy drogos kultfilm lesz, mint a 2002-es A porból (Spun), vagy kb. hárman nézik meg, mint a 2012-es Small Apartmentst.
Habár új filmje, A sötétség gyermekei (Lords of Chaos) nagyobb léptékű alkotás ezeknél, a hangvétel mindháromban közös: Akerlund azonnal felismerhető, morbid humora, amivel a legsúlyosabb emberi kínokat, például a függőséget, érzelmi zavarokat, mentális betegséget vagy éppen a halált ábrázolja, csakis az övé, senki más nem nyúl ezekhez pont úgy, ahogyan ő.
Hitetlenkedve nevetünk balfék figuráin, akik kicsinálják magukat és egymást, és ebbe vegyül talán egy csepp borzongás is, de alig – a rendező olyan groteszkbe hajlóan festi le nekünk destruktív antihőseit, hogy kívül kerülnek a hihetőség tartományán, és ezzel engedélyt ad arra, hogy nevessünk mindazon, ami amúgy borzalmas és fájdalmas. És éppen ez a megközelítés válik mind művészileg, mind erkölcsileg problematikussá A sötétség gyermekeiben. A por is valóságalapú volt, de csak lazán, ez viszont egy az egyben megtörtént esetet dolgoz fel; egy tragikus, nagyon fiatalokkal megtörtént rémséget, ami a túlélők életére a mai napig rányomja a bélyegét, ráadásul széles körben ismert.
Indokolható-e, ha a filmes kinevetteti a nézővel egy 22 éves, mentálisan súlyosan zavarodott fiú öngyilkosságát? Mit mond az alkotóról és rólunk, ha egy valóságban is elkövetett brutális gyilkosság filmes ábrázolásának befogadása közben nem megrendülünk, hanem a fejünket fogjuk, hogy micsoda barmok ezek? És milyen reakciót vált ki belőlünk, amikor ebben a filmben látjuk porig égni a gyönyörű középkori templomot? (Vö. azzal a mély szomorúsággal, amit a Notre-Dame-ot elemésztő tűz láttán átéltünk.) Az erkölcsi kérdésekből következnek a művésziek: átélünk-e, megértünk-e bármit az ábrázolt borzalmakból, ha alapállásunk cinikus-kívülálló? És ha nem szolgálja a film a megértést, van-e létjogosultsága?
 Jelenetek a filmből |
Nem akarok és nem is tudok választ adni ezekre a kérdésekre, de A sötétség gyermekeivel kapcsolatban számomra messze a legérdekesebb dolog, hogy ilyen kérdéseket vetett fel bennem, amelyek napokig foglalkoztattak. Mert amúgy a film nem különösebben jó.
A Mayhem nevű norvég black metal együttes korai története (1987-től 1993-ig) talán éppen azért nem való filmre, mert annyira bizarr és sötét, mintha valami polgárpukkasztásra törő forgatókönyvíró beteg agyából pattant volna ki. A svéd Akerlund viszonylag jól ismeri ezt a világot, ő maga is dobolt rövid ideig a Bathory nevű extrém metal zenekarban, mielőtt átnyergelt volna a filmkészítésre. Ez magyarázza intenzív érdeklődését a sztori iránt (kb. húsz éve tervezte, hogy filmet csinál belőle), bennfentes státusza azonban rajtunk, nézőkön nem sokat segít.
Részben a Lords of Chaos című könyvből dolgozott, részben a túlélők sokszor ellentmondásos beszámolóiból, ezekből gyúrta össze írótársával, Dennis Magnussonnal a film elején belengetett, „igazságon, hazugságokon, és a tényleg megtörténteken” alapuló saját narratíváját. Ez sajnos izgalmasabban hangzik, mint amilyen a végeredmény lett, Akerlund nem kínál újszerű perspektívát, a lélektani elemzés is távol áll tőle, tulajdonképpen csak annyit tett, hogy áteresztette az anyagot az Akerlund-szűrőn, ami mindent és mindenkit kellően röhejessé tesz. És valamelyest igazolható ez a megközelítés is, hiszen a szereplők sokszor tényleg végtelenül ostobán viselkednek, világnézetük nevetségesen zavaros, motivációik sekélyesek.
 A képek forrása: MAFAB |
De amikor sátánista-neonáci őrülettel teletömött fejű gyerekek rohangásznak a szemünk előtt, akkor azért nem állhat meg itt az elemzés, meg kell kérdeznünk, hogy milyen családban nőttek ők fel, mit hoznak otthonról? És milyen volt általában a 80-as évek jóléti Norvégiája, hogy ilyen csökött lelkűvé tette ezeket a srácokat? És a buta dominanciaharcon kívül milyen dinamikák érvényesültek még közöttük? Nem magyarázatot követelek, az bizonyára nincs, de legalább a fontos kérdéseket tegyük fel. A borzongás és a röhögés kevés, különösen itt, amikor maga a valóság ennyire felfoghatatlanul furcsa, Akerlundnak már alig kellett valamit hozzátennie.
A színészi alakítások megütik az elfogadható szintet, Rory Culkin tisztességesen hozza a Mayhem frontemberét, Euronymoust, Emory Cohen az elborult basszusgitárost, Varg Vikernest, Jack Kilmer pedig Deadet, az énekest, de időnként a színészeken is érezni a talajvesztettséget: egy ponton túl nem volt hova nyúlniuk a forgatókönyvben, amire építkezhettek volna. A képi világ profi, de fantáziátlan, néhány olyan kissé fárasztó klisével, mint a képek polaroidszerű kimerevítése és a torzító lencsék használata.
Végül egy jó hír: a magyar nézőknek talán többet ad A sötétség gyermekei, mint bárki másnak, hiszen örömmel szúrjuk ki a részben Magyarországon forgatott filmben a teljesen anakronisztikus Combinót a háttérben, és rácsodálkozhatunk a villanásnyira felbukkanó Csihar Arionra, aki apját, Csihar Attilát, a Mayhem későbbi énekesét játssza, és meglehetősen hasonlít is rá. Hurrá.