Manta Ray
2019.05.01.

Gondolatébresztő félhomályba burkolózó, humanista film a világ legüldözöttebb népéről. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

„A rohingyáknak.” A film eleji ajánlás nélkül aligha lenne érthető a thai Phuttiphong Aroonpheng Velencében díjazott első rendezése, amely elvont allegóriában mesél a világ legüldözöttebb népének nevezett rohingyákról. A titulus persze abszurd, népirtás áldozatává válni nem verseny, amit meg lehet nyerni, de tény, hogy a rohingyák olyan jogfosztott állapotban élnek évtizedek óta, amit mi a világ nyugati felén szinte elképzelni sem tudunk.

A Burmában (vagy ahogy a helyi katonai diktatúra átnevezte: Mianmarban) élő muszlim kisebbséget mindig is érték atrocitások a buddhista országban, 1982-ben azonban törvényére emelkedett jogfosztottságuk. A katonai junta eltörölte az egymillió fős etnikum állampolgárságát, és illegális bevándorlóknak nyilvánította a rohingyákat, akiknek még a nevét is elvette (hivatalosan bengáli muszlimoknak nevezik őket, hogy ezzel is az idegenségüket hangsúlyozzák). A hontalanná vált rohingyák a legalapvetőbb emberi jogaiktól megfosztva élnek azóta Burmában: munkát nem vállalhatnak, szabad mozgásukat korlátozzák, és ideiglenes igazolványaikat is elkobozták tőlük.

Bár az elmúlt években Burma demokratizálódott, és a katonai diktatúra helyére szabadon választott kormány lépett, az ország rohingyákat érintő politikája mit sem változott. Sőt: 2017-ben kiterjedt etnikai tisztogatásba kezdett a katonaság, miután egy szélsőséges rohingya terrorszervezet megölt kilenc mianmari határőrt. A civil lakosságra rágyújtották a falvakat, a férfiakat megölték és megerőszakolták a nőket. A cél nyilvánvalóan az volt, hogy elüldözzék az országból a rohingyákat.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Többségük Bangladesben keresett menedéket, de sokan érkeztek Thaiföldre is, ahol a kormány közvetett módon maga is kivette a részét a rohingyák elleni atrocitásokból. Az ország vezetőinek célja az volt, hogy embercsempészek kezére játsszák a menekülteket, így távolítva el őket Thaiföldről; máskor pedig a menekülthajókat nem engedték be az országba. Nem egyszer fordult elő az sem, hogy embercsempész táborokban tucatnyi menekült holttestére bukkantak, akiket fizetés híján nem szállítottak tovább Malajziába, és a táborban belehaltak az éhezésbe vagy különböző betegségekbe.

Ezt a kontextust már csak azért is érdemes ilyen részletesen feleleveníteni a Manta Ray megtekintése előtt, mert Phuttiphong Aroonpheng nem egy magától értetődő üzenetfilmet, hanem gondolatébresztő félhomályban tartott allegóriát forgatott a rohingyákról. A filmben egyetlen szó sem hangzik el a muszlim kisebbségről vagy a humanitárius katasztrófáról, gondosan megszerkesztett szimbólumrendszerében viszont számos motívumát fellelhetjük az előbb taglalt üldöztetési narratívának.

A film főszereplője egy thai halász, akinek munkaköri leírásához az is hozzátartozik, hogy főnökével a lelőtt menekültek hulláit hantolja el éjszaka az erdőben. Egyik alkalommal azonban egy életben maradt férfira bukkan a fák között, akit hazavisz, és addig ápol kitartóan, míg erőre nem kap. A névtelen és szótlan (talán süketnéma, talán sérült) embert a thai popsztár után Thongchainak nevezi el, és megtanítgatja a szakmájára. Mikor a halász egy nap eltűnik, Thongchai átveszi a helyét, a munkáját, a kinézetét: az identitás nélküli ember hősünk helyére lép.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A történet maga épp olyan rejtélyes, mint ez a csendes, ijedt figura, de aki találkozott már a posztkolonialista filmelmélet alapvetéseivel, az hamar átláthatja, hogyan tükröződik az identitását vesztett férfiban az állampolgárság nélküli rohingyák sorsa. Nem véletlenül játszódik egy tengerparti halászfaluban a film, közel ahhoz a helyhez, ahol a rohingyák hajói rostokoltak, amikor a thai kormány nem engedte kikötni őket a parton; nem véletlenül találnak hullákra a thai halászok az erdőben, ahol az emberkereskedők hátrahagyták az útközben elhunyt menekülteket. És ahogy a jogfosztott népcsoport sem tud kiállni magáért, és képviselni érdekeit a világpolitikában, úgy Thongchai sem tud beszélni, se másképp kifejezni magát: így mindenki számára annyit jelent, amennyit belelátnak. Aki félelemmel tekint az idegenekre, az a veszélyt, a magányos thai halász, akit elhagyott a felesége, viszont a társat, akivel megoszthatja életét.

A Manta Ray persze van annyira rafinált alkotás, hogy ne kínáljon ennyire egyszerű válaszokat, hiszen a férfi asszimilálódik ugyan a társadalomba, de van valami borzongatóan helytelen abban, ahogy magára ölti, pontosabban, ahogy a visszatérő exfeleség ráhúzza a halász személyiségét. Senki nem kérdezi, ki ő és honnan jött: egy olyan országban, ahol az etnikai tisztogatás következményeit nem orvosolják, hanem eltussolják, a rohingya férfi sem tudja felvállalni az identitását. Nem tud kiállni magáért, nem tudja hallatni a hangját. Csak a művészet adhat neki saját hangot: bár a Manta Rayben thai színészek játszanak, a film végén hümmögve dúdoló férfi szólamába rohingyák százainak torokéneke vegyül, katartikus hatást kölcsönözve a mágikus realizmusba hajló lezárásnak.

Tény, hogy a Manta Ray nem könnyű néznivaló, mert egy szűk, filmszerető réteg nyelvét beszéli, és hajlamos rá, hogy a szimbólumok kibontása érdekében háttérbe szorítsa a történetet. A film így néhol üresjáraton fut – a halász és a tetszhalott férfi identitáscseréje kiszámíthatóan alakul –, ezért viszont kárpótol a korábban operatőrként dolgozó Phuttiphong Aroonpheng törekvése, hogy sajátos vizuális világot komponáljon hallgatag szereplői köré.

Aroonpheng a lassú sodrású, metaforikus thai mozihagyományt követi, de nem ragad meg az ország sztárrendezője, Apichatpong Weerasethakul árnyékában. Ügyesen lebegteti képeit a szociálisan érzékeny realizmus és a sejtelmes spiritualizmus határmezsgyéjén, amiket a francia Snowdrops duó lebegős ambientje küld át végleg egy csábítóan villódzó másvilágba. Aroonphengnél a hétköznapi tárgyak, a rájavadászathoz használt drágakövek életre kelnek, és úgy villognak-világítanak, mintha rave partit tartanának az erdőben. Ezek a kövek mintha a rohingyák holttesteiből kelnének ki, ahogy a természetben élet fakad a halálból – de az is lehet persze, hogy a megkapargatott felszín (avar) alatt rejtegetett értékek metaforái csupán.

Épp úgy, mint ez a néhol túlontúl elvont, a fesztiválok műértő közönségére szabott film, ami, ha vesszük a fáradságot és felfejtjük a motívumhálóját, mégis egy kifejezetten szép és mélységesen humanista történetet tár elénk.

Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2019