Adott egy elsőre nehezen érthető, posztmodern dráma, amely a hatalom birtokosainak önzéséről, illetve meggyengüléséről szól. Ez az önzés, illetve meggyengülés önreflexíven megnyilvánul a drámaírói én túlburjánzásában és rendezői utasításaiban. A mindenkori rendezés előtt így két út áll a Mercedes Benz esetében: vagy színpadra állítja a szerzői szerepzavart és -játékot többé-kevésbé szöveghűen, vagy pedig felveszi a kesztyűt, és az írás szellemében a színházi alkotókat is beleviszi ebbe a hatalmi játékba, posztdramatikus mellérendeléssel, lazábban kezelve az alapanyagot. A helyzetet bonyolítja, hogy a szöveg extra „védelmet” élvez, egyrészt kultikus-korszakos szerzőjének (még mindig) közeli(nek ható) halála révén, másrészt mert ez az előadás a magyarországi ősbemutató, ami indokoltan vagy indokolatlanul, de tiszteletet parancsol a dráma iránt. (Drámát írok, de azért érdemes elmerengenünk az Esterházy által megadott revü meghatározáson is, amely töredékes, zenés-szórakoztató műfajként izgalmas elemzési támpont lehet. Ugyanígy idekívánkozik a Mercedes Benz alapjául szolgáló alapmű, Az ember tragédiájának emberiségköltemény besorolása is, amelyről azt írják a gimnazista tankönyvek, hogy elsősorban olvasásra szánta őket a szerzőjük, amit aztán a rendezők szerencsénkre vagy balszerencsénkre nagyvonalúan elfelejtenek.)

 

A fentiek után nem meglepő, hogy Szikora János apróbb hangsúlyeltolásokkal ugyan, de szöveghűen dolgozta fel az alapanyagot, ami azért korántsem nevezhető biztonsági játéknak egy ilyen komplex mű esetében. Esterházy töredékes, metaforákkal és kulturális utalásokkal teli darabjában egybemosódnak a huszadik „elcseszett” század borzalmai, családjának megfosztása a nemesi címtől és a személyes identitást felforgató apa-fiú viszony. Mindezt az Úr és Lucifer fogadása keretezi, rímelve a bibliai Jób történetére: az ördög tönkreteheti és megkísértheti az Esterházy családot, az Úr pedig bizonyítja, hogy hívei a szenvedések ellenére is a jó úton maradnak. Lucifer nem tétlenkedik, a régi rend ugyanis felfordul minden síkon: a grófok címüket vesztik, az apát a fiú próbálja nevelni, az írónak a karakterei diktálják a drámát, miközben a szolgáló „rendezi” az eseményeket. Több ez, mint puszta felfordulás: a hatalommal felelősség is jár, és a drámában ábrázolt, sok száz év után rangját vesztett Esterházy család ezzel tisztában is van.

 

Ugyanígy a hatalmasok is bajban vannak, sem az Úr, sem Lucifer nem rendelkezik mindenható bölcsességgel, ahogyan a megkísértett család is csak kétségekkel és iróniával tekinthető tökéletesnek. Felemásan kezelték a szolgálatukban álló zsenit, Haydnt, talán nem tettek meg mindent a zsidókért sem, a főszereplő apja pedig (ahogyan ez már a Javított kiadásban is megjelent) III/3-as ügynök volt. A kérdés végül éppen ennek a szégyenletesnek ható hagyománynak az elfogadása lesz, a bűnös múlt magunkévá tétele egyéni és kelet-európai szinten, felülemelkedve a pillanatnyi haszonlesésen. A főhős éppen ezt teszi, amikor a jelenben – ellenállva az ördögi csábításnak – nem visszapereli az egykori családi kastélyt, hanem annak restaurálásába fekteti az energiáit: a múltat őrizni kell, nem kifacsarni és eldobni.

 

A pozitív végkimenetel azonban még így is kétséges. A szöveg „szétesése” párhuzamba állítható a (történelmi/egyéni) múlt romjaival és egyben a családi kastély valódi maradványaival. A töredékek lezárása egy folyton változó anyag és az ahhoz való viszony megszilárdítását is jelenti – ezért találó, amikor a Teremtő az előadás végén beleragad a cementbe. Amint magunkévá tesszük a múltat, az szoborrá kövül, kimerevítve egy állapotát. Hasonlóan, az apa csak addig él teljes valójában a főhős emlékeiben, amíg tisztázatlan a viszonya vele – ezért is gyilkolja meg a fia rituálisan a megbékélés pillanatában.

 

A fentiekben bár vázlatosan, mégis aránytalanul sokat foglalkoztam a szöveggel, mégpedig azért, hogy érzékeltessem: Szikora rendezésének a tétje, hogy ezt a komplex anyagot érthetővé és fogyaszthatóvá tudja-e tenni. A jó hír az, hogy igen. A rendező, valamint a két dramaturg, Perczel Enikő és a korábbi felolvasószínházi verzió alkotója, Radnóti Zsuzsa érezhetően gondos elemzéssel fordult a darabhoz. A színpad felosztásával, a vetített, asszociációra serkentő képekkel és számtalan egyéb megoldással kalauzol minket az előadás az értelmezési síkok és jelenetek között, miközben nem engedi el a néző kezét. Látvány szempontjából különösen emlékezetes, hogy mindenféle autók kivetítése után arrébb gördül a vetítővászon, és egy jármű valóban ott rostokol a színpadon, ám az nem Mercedes vagy más nívós autómárka, hanem egy Trabant. A kelet-európai életérzést ébreszti fel bennünk: csalódottság és vidámság sajátos elegyét.

 

A színészek jó lendülettel egyensúlyoznak a metaforikus karakterek és a realisztikus színjátszás vékony határmezsgyéjén. Andrássy Máté drámaírója kimért, karót nyelt értelmiségi, aki mélyen elfojtja magában a családja miatt érzett szenvedését. Az apját alakító Tűzkő Sándor meghurcoltsága élénkebb színekkel jelenik meg, a legrikítóbb figura azonban az összes többi férfi felmenőt alakító Kuna Károly, aki úgy festi meg az arisztokraták időtlen paródiáját, hogy az határtalan beképzeltsége révén valóban tiszteletet parancsoló is lesz. Sághy Tamás Úr-figurája kevésbé harsány, de hasonlóan kettős: kicsit nevetséges, kicsit buta, kicsit egoista, de nem enged az önfényezéséből. Seress Zoltán Lucifere a legérdekesebb és egyben legérthetetlenebb: az örök vesztesek iróniájával és mégis csillapíthatatlan tettvágyával felkelti a figyelmet, de a bukását követő őrjöngése kilóg az előadásból és elrontja a figurát. Mellette Pálya Pompónia szolgáló karaktere lesz az, aki nagy energiával vezet végig minket az előadáson.

 

Érdekes egyébként, hogy a nőknek összességében nem sok szerep jutott a családi drámában, leginkább csak a háttérben és biodíszletként tűnnek fel. Ezt talán egy picit árnyalja, hogy az egész előadás sorvezetője mégis csak Janis Joplin, akinek fantasztikus címadó dalát számtalanszor meghallgattam az előadás után. Oh Lord, won’t you buy me a Mercedes Benz? Majd a szám végén következik az ironikus, ördögi és egyben vidám kacaj, ami annyira tetszett Esterházynak. Abban azt hiszem, tényleg minden benne van.

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.