Mi marad vagy ezer oldal önéletírás után, amivel egy harmadik hosszú könyvet is valahogy még éppen ki lehet bélelni, gondolhatja az ember, miután Knausgård a Halál és a Szerelem témákat már letudta, és mintha amúgy is fogyna az epikai szufla. Ám ellaposodás helyett a Játék önállóan is helytálló, komplett, egyedi visszaemlékezés, egy igazán izgalmas és bátor gyerekkor-regény.

 

Nem tévedés: nyugodtan nevezhető regénynek ez a könyv, talán elsőként a Harcom-sorozat egymás után írt darabjai közül. Ezzel korántsem különül el az előzményektől, hiszen az apa halálát feldolgozó első kötet éppúgy perspektívába helyezi a kisfiú illetve a fiatal Karl Ove és apja kapcsolatát, ahogy a Szerelem kötet felnőttkori szövege. Most pedig egyszer csak elindul elölről az élettörténet, mégpedig lineárisan, a szülők és két apró gyerekük érkezésével egy félreeső sziget újonnan épült lakóparkjában. Tabula rasa, és ebből még akár az a különös műfaj is kibontakozhat, amiben eddig bolyongtunk az előző két kötetben. 

 

Karl Ove gyerekkorát szenvtelen, távolságtartó hangnemben meséli el, rengeteg részletes beszámolóval. Ez eleinte zavaróan hatott, nem mintha ne volnának benne remek mondatok – az új fordító, Patat Bence, ha lehet, még közelebb hozta nyelvileg ezt a szöveget. Inkább arról az ellentétről van szó, ahogy E/1-ben ilyen tárgyilagos hangon szól, miközben hosszan és egészen apró részletességig kibont egy borzasztóan bezárt és traumákkal telizsúfolt gyerekkort. Eltart egy darabig, amíg ez az izzadságszagú semlegesség megkapja a legitimitását. Az érzelmektől mentesített felnőtt elbeszélő itt nem csak belehelyezkedik saját kinőtt bőrébe, hanem szándékosan eltávolítja magát az elbeszélésből, már amennyire ez egyáltalán lehetséges, hogy ne Knausgård felnőttkori önmagán át szóljon a saját elbeszélése, hanem azért, hogy a kis Karl Ove látásmódja és érzésvilága kaphasson hangot és teret.

 

Ez azért is nehezen bontakozik ki, mert a gyerek Karl Ove nagyon korlátozott buborékvilágban él, aminek epicentruma egy kontrollmániás, kegyetlen és büntető apa. Őt már megismertük az első kötetben, mint haldokló, majd elgyászolt apát, de itt ifjúsága teljes viruló pompájában terrorizálja két gyerekét. A köztiszteletnek örvendő tanár kényszeres rendmániája egy pillanatra sem tűnik humorosnak, nem mintha a helyzetek ezt ne indokolnák, de sajnos mi olvasók ugyanúgy meg vagyunk fosztva a zsarnok hangos kinevetésétől, ahogy megfélemlített alattvalói, vagyis a gyerekei. Csak kifelé kereshetik innen a szabadulást. A szabadulás eszköze a humor, bár nem biztos, hogy mindig együtt nevetünk Karl Ove-val, amint az apai rendszert igyekszik kicselezni. Nem játszik a rokonszenvünkre, gyakran kifejezetten egy kis pöcs.

 

Teljesen magától értetődően alkalmazkodik élete adottságához, és finomra hangolt érzékenységgel megérzi apja jelenlétének és szándékainak legapróbb jeleit, de még a gondolatait és szándékait, sőt hiányát is. Feszült készenlétben éli tehát fejlődő gyerekkorát, és ezt a szigorú kontrollt kénytelen elfogadni, ahogy a kijátszásával járó rengeteg erőfeszítést és kellemetlenséget is. Ugyan bármikor ellene fordulhat a családfő dühe, a kisfiú mégis mindent megtesz azért, hogy a kedvében járjon, ám ahogy az iskola és a barátokkal töltött kinti idő megnyitja előtte a függetlenség tereit, a kettős játszma minduntalan kiravaszkodja magát a labirintusból.

 

Ezt a nyomasztó világot teszi tágasabbá az introvertáltabb és függetlenebb, ám nem kevésbé elnyomott bátyja, aki időnként egész jó fej, és gyakran szolidáris az öccsével. Van egy anya, aki igaz hogy szeretetteljesebb, és nem teszi pokollá a gyerekei életét, de sokat van távol a munkahelyén, és valahogy ő sem sokkal hozzáférhetőbb az apánál. Az anyai szál hiányos kifejtése érthető is, hiszen nem dominálja úgy Karl Ove életét, és nem foglalkoztatja például, hogy egy látszólag normális nő, aki tanult és olvasott, ráadásul eredményes csoportterapeuta, miért asszisztál egy ilyen brutális férfi rezsimjéhez. Persze nem ez foglalkoztatja a gyereket, inkább hogy hogyan keresse boldogulását versengő társai között. Vagy hogy az erdőben milyen érdekes megfigyelni egy oszló autóroncsot, és hogy hogyan lehet farönkről tandemban versenyt szarni. Vagyis mindenféle változatos terjedelmű és állagú egyéb szabadságok felé halad rendületlenül a maga útján, a lebukás elől cselezve, sok kudarcon és lebőgésen át.

 

Talán tényleg játéknak tekinthető mindez, bár leginkább játszmákés küzdelmek formájában. Barátság, kaland, veszély és botrány, öröm és számos kis titkos katarzis tarkítja ezt a sokszor sivár és nyomasztóan megfigyelt ifjúság-terepet. Van valami egészen felemelő abban, ahogy szorongva és ügyetlenül, többnyire sem elegánsan, sem rokonszenvesen, de apránként kioldalog. A rendet és szigort kijátszó kiskamasz jókora poggyásszal indulhat tovább, hogy miféle megszabadulás felé, azt maga sem tudja, csak legyen benne pia és csajok és egy menő gitár. A gyerekkor-epizód lezárása tehát ennek megfelelően optimista. (Hogy a megpróbáltatásokkal teli könyv végére a főhőssel már csak csupa szép és jó történhet, afelől már az előzmények sem hagytak kétséget.)