Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HATÁSOS BELÉPŐ

Rekamié Fesztivál / Szegedi Nemzeti Színház
2019. ápr. 22.
Nem szép dolog az általánosítás, a tapasztalat mégis azt mutatja, hogy a kőszínházak inkább biztonsági játékot játszanak, és a kockáztatásra már se kedvük, se erejük. A szegedi színház vadiúj Rekamié Fesztiválja elegánsan lép át sok sztereotípián. JÁSZAY TAMÁS BESZÁMOLÓJA.

Ehhez azért kell Szeged is: úgy értem, hogy a vidéki városok közül a dél-alföldi város az egyetlen, ahol a legkülönbözőbb léptékű és érdeklődésű színházi csoportosulások többé-kevésbé békében megférnek egymás mellett a THEALTER-t is szervező MASZK Egyesülettől a Szegedi Szabadtéri Játékokig és tovább. Vitán felül van tehát egy közeg (színháztörténészi vénával rendelkezők Paál István és társai nevét is elmormolják itt), ami a gyakran bizonytalan kondíciók ellenére is él és élni akar: az alkotókon túl elsősorban a kíváncsi, érdeklődő közönségre gondolok, aki hűségesen jön, néz, véleményez.

Márpedig Szegeden a néző az év minden szakában kedvére válogathat a színes palettáról, és drukkolok, hogy az új színházvezetés által példás gyorsasággal összehozott Rekamié Fesztivál meggyökeresedjen, és mielőbb párbeszédképessé váljon a már létező kontextussal. A Szegedi Nemzeti Színháznak amúgy volt egy évadvégi, Fináléra keresztelt fesztiválja, senki se tudja, hogyan egymás mellé sodródott, ilyen-olyan minőségű előadások, de nem az olvasó hibája, ha nem hallott róla soha. A nemzeti státuszú színházaknak kötelező évi egy fesztivált szervezni: a Finálé a penzum papíron történő kipipálásáról szólt, a Regionális Kamaraszínházi Fesztivál elnevezést némileg bicegve rövidítő Rekamié azonban messzebbre néz.

Jelenet Az ördög próbája című előadásból
Jelenet Az ördög próbája című előadásból

Nem makulátlan Barnák László főigazgató válogatása, pontosabban az alábbi, a fesztivál első négy napjáról szóló beszámolómból is kiderülhet, hogy az előadások olykor hagynak kívánnivalót maguk után, de hogy a dolognak hirtelen iránya és tétje lett, az nem vitás. Közös nevező, hogy – a színház saját ősbemutatójától eltekintve – kizárólag határon túli magyar színházak produkcióit láttuk, melyek többségénél feltűnően erős a társulati munka. Ebből meg a szegedi színészeknek kellene következtetéseket levonni, és azon kevesek, akik közülük látogatták is az előadásokat, ezt bizonyára meg is tették. 

Radu Afrim eddig csak a magukat A-kategóriásnak gondoló magyarországi fesztiválok alkalmi vendége volt, ezért is gondolom merész felütésnek Az ördög próbája című előadásával megnyitni a Rekamiét, ami mind esztétikájában, mind készítési módjában markánsan elüt attól, amit a szegedi közönség a színházról gondol (korábban itt írtunk róla – a szerk). A román sztárrendező évek óta carte blanche birtokában dolgozhat a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatánál. Ezzel az előadással debütált náluk, és a 2014 óta repertoáron lévő, a színészek improvizációi nyomán született előadás igen jó formáját mutatja ma is. És most jön a de: ez az Afrim-előadás is túl hosszú, persze nem a karórám szerint, hanem a produkció saját struktúrája felől nézve.

Nem akarom, hogy pejoratívan hangozzon, de hát mégis csak látványos társulati erődemonstráció a két és negyed órás casting, ahol egy tucat színész olajozott összjátékától és a percenként robbanó humorbombáktól ámul a néző. Afrim a színészeivel a Ceaușescu-rezsim művházi díszletei között (ó, azok a hámló falak, koszos ablakszemek, semmibe tartó kábelek!) mondat el egy mitikus történetet, egy mai népmesét próbatételekkel, versengéssel, váratlanul is várt befejezéssel. Meg csúcsra járó verbális és vizuális őrülettel, ahol egész sereg alakváltó cserélgeti-kergeti illékony identitását. A cselekmény fő szála – a vállalkozó Ördög Miklós Levente kisfiának felejthetetlen szülinapi bulit szervez, amihez szereplőválogatást rendeztet – idővel kissé elfelejtődik, ahogy a nyomasztó múlt és sanyarú jelen között felskiccelt segédvonalak is elhalványulnak a sok nevetés miatt.

Jelenet az EXIT című előadásból
Jelenet az EXIT című előadásból

Kacarászik a közönség másnap este is, de inkább az abszurd helyzetgyakorlatok kiváltotta zavarában. Schilling Árpád 2017-ben bemutatott EXIT-je hármas koprodukció: a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, az aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház és a Zombori Nemzeti Színház papíron is legalább három nációhoz tartozó színészei adják elő. Kissé megtévesztő a Schilling és Láng Annamária által szerzőként közösen jegyzett előadás ajánlószövege, amikor túlságosan is a menekültválságra fókuszál (ezzel is rágcsálni való gumicsontot hajítva egy helyi bértollnoknak). Valójában ugyanis – mint a rendező számos munkájában az utóbbi évtizedben – laboratóriumi kísérletet látunk: mi történik, ha tizenkét, nagyon különböző, aztán mint kiderül, mégis csak számos közös jellemvonással rendelkező embert összezárunk? Igen, nagyjából az lesz, amit várunk: a nappali menedékhely lakóiból azonnal minitársadalom szerveződik, főnökkel és beosztottakkal, lojális szolgákkal és szürke eminenciásokkal, meg persze legalább a kétely megfogalmazásáig eljutó közemberekkel.

Schillinget az együttműködés, az összefogás lehetősége foglalkoztatja most is, és nem állítja, hogy van okunk optimizmusra. Az EXIT megint csak kihívás nézőnek, színésznek egyaránt: ál- és félinfók alapján kell dönteni, választani, csatlakozni egyik vagy másik párthoz úgy, hogy utólag csodálkozunk rá, milyen hülyék voltunk – ismerős valahonnan, nem igaz? A szerb, román és magyar mellett napjaink lingua francáján, azaz tört angolsággal csordogáló előadás bőségesen reflektál a kultúrák közötti kiskapukra és zsákutcákra, emellett számos irodalmi-színházi előképet is az üres színpadra citál. Globális távlata mellett mégis nagyon ká-európai marad ez az egész, lehetetlen küldetés: ahol egy mackónadrágos, kezében autóstáskát lóbáló csávót választunk vezérnek, akinek a pólóján egy cilinderes oroszlán feszít, ott tényleg nincs remény.

Jelenet a Borisz Davidovics síremléke című előadásból
Jelenet a Borisz Davidovics síremléke című előadásból

Van olyan, hogy a kritikus elfogult drukkere egy produkciónak: az Újvidéki Színházból érkezett Borisz Davidovics síremléke ilyen a számomra (korábban itt írtunk róla, a szerzőtől lásd még ezt a cikket is – a szerk). Harmadik nézésre az Alekszandar Popovszki rendezte előadásnak a kérlelhetetlen, precíz struktúrája adja a legnagyobb örömet; az, ahogyan a szigorúan megkomponált partitúrát nem pusztán bemutatják, de belakják és élővé teszik a színészek. A kegyetlen bohóctréfa attól üt igazán, hogy a Danilo Kiš által jegyzett, fiktív mivolta ellenére is rémisztően ismerős történetéhez személyes köze lesz játszónak és nézőnek egyaránt. A játék, a szellem, a finesz működteti a szerkezetet, de – és tünet értékű, hogy ezt külön le kell írni – az alkotók sikerrel álltak ellen az ebből fakadó könnyű megoldásoknak. Szöveg, látvány, mozgás, zene és színészi játék egymást erősíti és támogatja ebben a kivételes jelentőségű, nagy előadásban.

A Zentai Magyar Kamaraszínház csapatával kapcsolatban a legelső dolog, amit le szokás írni, hogy a társulat kizárólag fiatalokból áll. Nem tudom, ők hogy vannak vele, de ez engem kissé feszélyez, mert amolyan apológiaként hat, holott rég nem szorulnak már semmifajta védekezésre. Jó bizonyíték erre Molnár Ferenc Liliomja, aminek önmagukra szabott-igazított változatával jöttek Szegedre. A szöveg átszerkesztéséért is felelős Mészáros Tibor rendezte a kényszerű kompromisszumok ellenére – vagy tán épp amiatt – formátumos előadást. Nem titok, hogy a pénz- és emberhiány jótékonyan hathat a kreativitásra, ám ez az előadás attól lesz emlékezetessé, hogy a szegénység regisztrálásán túl is ad muníciót a nézőnek.

Jelenet a Liliom című előadásból
Jelenet a Liliom című előadásból

Nem állítom, hogy minden megoldással egyet tudok érteni, ám azt igen, hogy a maga rajzolta koordinátarendszerben igenis működik a dolog. Az, hogy Muskátnét itt férfi játssza, hogy Hollunderné szerepe csak a többiek között szétosztott, parodizált mondataival jelenik meg, vagy az, ahogyan Liliom odafönn nem a számonkérő angyalokkal, hanem az alak és forma nélküli, ettől aztán igazán félelmetes mennydörgéssel alkudozik, az alkotók nagyfokú alkalmazkodó képességéről tanúskodik. Az időnkénti fals hangok és fölös effektek ellenére az eredmény mégis érvényes, az meg csak hab a tortán, hogy eközben Molnár Ferenc is, köszöni szépen, jól van.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek