Majdnem azt írtam, hogy elszoktunk ettől a színháztól, de hát nincs mód erre ott, ahol hozzá se szoktunk valamihez. Délre kell ehhez utazni: a magyar anyaföldet a mindenféle gyanús idegennel szemben hatékonyan védő drótkerítéstől bő harminc kilométerre elég autózni ahhoz, hogy lássuk és érezzük, milyen az, amikor színész és rendező máshogyan adja oda és teszi bele magát egy-egy projektbe, mint nálunk szokás. Nem akarom ezzel leszólni nemzeti (színházcsinálói) hagyományainkat, se pedig mitizálni vagy abszolutizálni a délvidéki színházrégió ’másságát’, mert a posztjugoszláv szerzői színház lényege éppen az, hogy tárgyát nem teszi egzotikussá, hanem zavarba ejtően közelről kutatja, miközben a nézőt is kényelmetlen önvizsgálatra kényszeríti.
 Homonnai Katalin, Pallagi Melitta, Sipos György, Lovas Dániel, Spilák Lajos, Nagypál Gábor, Nyakó Júlia |
És mégis: arra a fajta hevítettségre, felajzottságra, izzó, belső, dühös tűzre, ami ég és perzsel ezekben az előadásokban, még csak távolról emlékeztetőt se tudok említeni kies hazánkból. Vagyis eddig nem tudtam: most már itt van Urbán András nem első magyarországi (emlékezzünk a szegedi MASZK Egyesülettel készült, a városhatárt ritkásan átlépő tucatnyi koprodukcióra), viszont ténylegesen első budapesti rendezése, a Stúdió K Színház teljes társulatával bemutatott Sacra Hungarica, ami a fenti koordinátarendszerben mozog, de közben el is rugaszkodik attól.
Hét fekete szék, szorosan egymás mellé tolva az üres színpadon, némelyik alatt obskúrus csomagok meg nagyon is hétköznapi tárgyak precízen bekészítve: minden készen áll a demonstrációhoz. A ráhangolódást meg az érzésben benne maradást végig hatékonyan támogatja Antal Attila harsogó, roncsolt rockzenéje: scratchelt, ködös citeraszó meg mozgalmiasított, pompásan skandálható és üvölthető operettslágerek keretezik az estét.
Az indítás, vagyis az, ahogy Spilák Lajos sikertelenül, de azért nagyon igyekszik mondani valami fontosat, majd Sipos György és Nagypál Gábor érkezik, a feljövő nézőtéri fényben barátságosan integet az ismerősöknek, szóval mindez némileg késlelteti az elkerülhetetlent. Jön Lovas Dániel, Homonnai Katalin és Nyakó Júlia is, végül egy szék marad csak üresen középen. A megszólalás kínját élik át és teszik átélhetővé a se saját, se más névvel nem illetett személyek. A hosszadalmas, feszengő előkészületek, a lapos oldalpillantások és zavart torokköszörülések után az utolsóként érkező Pallagi Melitta több részletben, de végre felköhögi első mondatát: „Én hittem a Sorosban.”
 Pallagi Melitta, Lovas Dániel, Nagypál Gábor, Nyakó Júlia |
Igen, ezen elröhögi magát az ember, ha akarja, ha nem. Aztán a következő órában többször eszembe jut, hogy érdemes lenne végigkövetni ennek az előadásnak az életét a közben felhangzó nevetések szempontjából. Hogy ki min nevet, miért nevet, miért úgy nevet, ahogy, vagy éppen miért nem, hogy melyik az a pillanat, ami után már biztosan torkunkra fagy a kacaj, és inkább dühödten pislogunk a felszabadultan (?) röhögcsélőkre.
Urbán kőkemény kiképzésen átesett színészei igyekeznek okosan élni az adagolásban rejlő lehetőségekkel. Tehetik bátran, hiszen a rendezőnek ez az előadása is (többnyire) zene nélküli, precízen szerkesztett zenemű, tempóváltásokkal és vezérmotívumokkal, szünetekkel és szólókkal, duettekkel és kórusokkal. A hangerő, az intenzitás fokozása a figyelem fenntartásának fő kulcsa – és helyenként akadálya: csak remélem, hogy a finomhangolás a repertoárra kerüléssel elvégeztetik. Vannak tételmondatok (pl. „A liberalizmus egy kamaszkori betegség.”, „Szülni akarok!” vagy „Ingyenkajával a királyságot vissza lehetne állítani.”), melyeket aztán örvénylő mozgással követ a hosszas kifejtés és részletezés. Az erős forma ugyanakkor ápol és eltakar: van, aki mintha egész életében ilyen színházról álmodott volna, másokon érezni a finom távolságtartást, olyik pillanatban még a tanácstalanságot is.
Ami meg a nevetést illeti, természetesen magunkon röhögünk, ha egyáltalán van még kedvünk bármin röhögni. Viszolyogva nézve őket próbálok rájönni, kik ezek a névtelen, csupa indulatból, embertársaik elleni utálatból összeszőtt, groteszk gúnyrajz felé hajló figurák. Annál döbbenetesebb a felismerés, hogy nincs itt semmi túlzás: ők azok a sokszor amúgy kedves-rendes ismerősök, akik a virtuális és a való világban egyaránt körbevesznek, engem, téged, de őt is. Akik elégedetlenek, akik kielégítetlenek, akik frusztráltak. Akikben tombol az irigység, dühöng a bírvágy, akiknek kedvenc hobbija a rettegés a Másiktól, akiknek meg se próbálnám elmagyarázni a szolidaritás szó jelentését. Akik bár istenfélőnek képzelik magukat, habozás nélkül odakommentelik bárhová, milyen válogatott módszerekkel szabadulnának meg egy, illetve lehetőleg az összes migránstól. Ők azok, akik a gyűlölet uniformizáló akolmelegében szorosan összebújnak hasonszőrű társaikkal: szünet nélkül hergelik egymást és magukat, fenntartva a konstans izgalmi állapotot akkor is, ha az már fáj.
 Fotó: Toldy Miklós |
A rossz hír, hogy az anonim gyűlölködők klubjába bárki felvételt nyerhet, a szavakból szőtt gyűlöletkatedrális felső szintjeiről pedig rémületes panoráma tárul elénk. Az eredmény megidézi Urbán tavalyi, szabadkai előadását: Az Úr nevében migránsokat korbáccsal simogató, hőzöngő szónokai után ez alkalommal mindenki sorra és szóba kerül. Kollektív gyónás, őrszobai kihallgatás és csoportterápia keveredik, ahogy a komoly, tudálékos arccal elüvöltött netes konteókat, vagy a politikusi kampánybeszédekre hajazó fröcsögéseket hallgatjuk. A színészek improvizációiból, az etűdgyártásból és közös beszélgetésekből, saját és hozott anyagok gyűjtögetéséből és szelekciójából álló próbafolyamat (dramaturg: Gyarmati Kata) eredménye hiánytalan körkép.
Mert mondom, mindenki megkapja a magáét: a független színházak, a kőszínházak, a pestiek, a vidékiek, az értelmiség, a melósok, a jobbosok, a balosok, a vallásosok, az ateisták. Még szép, hogy nem maradhatnak ki a sorból a zsidók, a buzik, a cigányok, meg a hazai közbeszéd évek óta legkedvesebb ellenségei, a migránsok. Egy-egy szekvencia erejéig célkeresztbe kerülnek a szerbek, a románok, az olaszok, sőt a magyarok is. Összes előítéletünk és prekoncepciónk, rémálmaink és vágyaink vannak itt kihangosítva úgy, hogy eközben majd’ minden érzékszervünket, sőt mágikus-mitikus ösztöneinket is ostromolja a különleges misszió.
A színlap a hazaszeretet színházának nevezi, amit látunk, és hangozzék mindez bármilyen provokatívan, az alcím se nem túloz, se nem téved. A hazával ápolt viszony, ha már odáig eljutunk, hogy egyáltalán gondolkodunk róla, és ez után az előadás után többé nem engedhetjük meg magunknak a nem gondolkodás luxusát, muszáj, hogy gyötrelmes, kételyekkel, fájdalommal és dühvel teli legyen. A magyarországi színházakban merőben ismeretlen hőfokon végrehajtott, életveszélyes küldetés garantáltan kiver majd néhány biztosítékot. Akár szó szerint, mint az megtörtént a premier tapsrendjében: néhány, hosszú pillanatra a tökéletes sötétség vett körbe minket. Csak legyen mindig valaki, aki a villanykapcsoló után nyúl.
Az előadás adatlapja itt található.