Karl Ove Knausgård: Szerelem (Harcom 2.)
2019.04.19.

Olyan sokat szerencsétlenkedik, vajúdik a saját apasága, szerelmessége és családi élete körül ez a fergeteges lúzer, hogy az ember empatikusan, valódi részvéttel hajlamos elnézni neki, hogy mégiscsak egy befutott sztáríró. DÁNYI DÁNIEL RECENZIÓJA.

Karl Ove Knausgård Harcom címmel hatrészes, önéletrajzi könyvsorozatot jelentetett meg Norvégiában 2009 és 2011 között, ennek második része magyarul Szerelem címmel jelent meg 2017-ben. Folytatásos regényfolyam második részeként különös és izgalmas helyzetbe kerül a könyv, mindenféle olvasói elvárások terhelik. Egyfelől óhatatlanul az előző résznek kell valamilyen módon megfelelnie, bár ebben könnyű dolga is lehet, hacsak a szerző és egyben elbeszélő és főhős személye át nem alakul menet közben.
 
Ebben a vonatkozásban az önírás mindenképp legalább olyan stabilan áll, mint a szerzője. A Harcom sorozat első kötetének megjelenésekor ez a második kötet is készen volt már, míg a harmadik és további kötetek folyamatosan készültek: ebben a magyar kiadás is pontosan követi a norvég mintát. Az első két kötet fordítói munkája egységes, Petrikovics Edit jegyzi. Kézenfekvő feltételezés, hogy a könyvek progressziója valamiféle irányt mutat, ám az ember belebonyolódhat a nem éppen lineáris életrajz kibontakozásába, valamiféle dekódolható üzenetre kihegyezni a sorozatot pedig kifejezetten félreértés volna. Ha létezik is ilyen átfogó ív, annak még jócskán az elején járunk.
 

A Szerelem cím sokat sejtet vagy legalábbis utal egy bizonyos témára, ugyanakkor nem lesz könnyű dolgunk a szövegfolyam mederbe, vagy akár medrekbe terelgetésével. Knausgård persze ír a szerelemről is, második feleségével, Lindával kezdődő, folytatódó, kiteljesedő kapcsolatáról és házasságáról, a gyerekeikről, ami önmagában is kitesz egy önéletrajzi kötetet. Ám az előző kötethez képest még szerteágazóbb írás ez, több tematikát is követ, és ezek néha csak egészen lazán kapcsolódnak a cselekmény fősodrához, már ha egyáltalán van értelme ilyesmiről beszélni. Ezt a kérdést mintha maga Knausgård feszegetné a legradikálisabban: nem csak egyensúlyozva táncol egy borotvaélen regény és nem-regény között, inkább simán beleáll abba, hogy viszonylag ötletszerűen bolyong saját életrajzában. Végül is a cselekmény az, hogy ő él és ír, ha nem is feltétlen ebben a sorrendben, és mindvégig az olvasóra bízza, mennyire vegye készpénznek a magyarázó részeket (vagy épp azok hiányát), vagyis hogy Knausgård mennyire megbízható kurátora a saját életregény-sorozatának. 
 
Nagyon élvezetes olvasói helyzet ez. Knausgård mintha tényleg mindent elénk tárna, ami csak eszébe jut, banalitásokat, kis életképeket a (számunkra egzotikus) skandináv rögvalóságból, kis terjedelmű és kissé komolykodó esszébetéteket, sztorikat, gyerekkori emlékeket és írói kitárulkozásokat. Ahogy leírja a svéd kórházi apás szülést, a stockholmi lakhatás nyakatekert tulajdonjogi paráit, vagy a norvég-svéd kettős identitást boncolgatja, az maximálisan kielégítheti az északi egzotikum-igényeket, a már várható érzékletes tájleírások mellett. Ezek az örökös kitérők látszólag szétzilálják a történetmesélést, ám az ilyen mellékvágányok nélkül aligha lenne ilyen mennyiségben és sűrűségben élvezetes olvasmány az én-próza. Vagyis épp ez a rapszodikusság tartja ezt a könyv egészét össze.
 
A személyes, kitárulkozó, sőt: önboncoló elbeszélés legerősebb pillanatai mégis a „rendes” történetmesélésben fénylenek. Az egyszerű, színpadra vihető jelenet, amikor az asztaltársaság apránként és spontán megnyílik, sorra kezdenek mesélni a szereplők, előbb ki-ki a karrierje (addigi) mélypontját, majd családi, gyermekkori traumáit, és az egészet áthatja a reflektált empátia. Ám az ilyen komplikácómentesnek tűnő helyzetek is a nagyobb, turbulensebb összképhez képest kapnak, vagy épp veszítenek értelmet. Hogy a pontos dialógusok és az emlékezés mennyire tekinthetők pontosnak, azt Knausgård mintha tudatosan még meg is kérdőjelezné, hiszen amikor saját írói és emberi hitelességét kíméletlenül kritizálja, azzal kesernyésen szabotálja az írásról alkotott felemelő képzetünket. Azt épp nem vonja, nem is vonhatja kétségbe, hogy saját maga olvasásra érdemes volna, ám magát kívülállónak, szövegét outsider-irodalomnak pozicionálja, ha nem is kétes, de kétélű önkritikával. Az egész irodalmi miliőjét finoman szólva is kiábrándultan írja körbe, ám mint minden életrajzi tereptárgy és kapcsolat esetében, ez a vele-nélküle viszony itt is ambivalens. Megmutatkozik ez abban is, hogy szerelme és felesége maga is irodalmár, és ebben a közegben jöttek össze, és ez a történet is több elmesélésből áll apránként össze. A legprózaibb mindennapok és a személyes legendárium ugyan kissé kaotikusan, de egyre hömpölyög és örvénylik, az elbeszélő időnként tépelődik, máskor elkalandozik, és visszatalál. 
 
Ha dekonstrukciónak olvassuk, a Szerelem olyan regény, ami egyszerre katalogizál és problematizál életeseményeket, azok elbeszélésének lehetőségeit és lehetetlenségét. Ezt nem is próbálja családregény formátumba beleszuszakolni, inkább bátran, már-már nárcisztikusan felvállalja saját magát, és ebben van valami lefegyverzően bizalomkeltő. Olyan sokat szerencsétlenkedik, vajúdik a saját apasága, szerelmessége és családi élete körül ez a fergeteges lúzer, hogy az ember empatikusan, valódi részvéttel hajlamos elnézni neki, hogy mégiscsak egy befutott sztáríró, akit két békés, tehetős ország hordoz a tenyerén, a szerelmével él együtt, nevel három gyereket, és hogy a boldogságtól karnyújtásra tépelődő főszereplő problémái alapvetően irigylésre méltóak – ha az íróé nem is feltétlenül. Az olvasó pedig talán megilletődik, hogy a saját életét látja közben folyvást visszaköszönni, ha egy egzotikus nyelvből is, de kiváló szinkronhangon. Hogy ez jó és működik, azt talán maga a szöveg sem állítaná biztosan magáról, de mégis így van. A Szerelem egy csoda.
Szerző:  Karl Ove Knausgård,  Cím:  Szerelem,  Fordító:  Petrikovics Edit,  Kiadó:  Magvető Kiadó,  Kiadás éve:  2017,  Oldalszám:  588 oldal,  Ár:  4999 Ft