A fecsegő potyautas 68.
2019.04.18.

"Ez különben énnálam, és nem tudom, másnál hogyan működik, elég megbízható érzés. Ha nem jut az eszembe reggel - és még csíkos pizsamás kiszerelésben - a tegnapi film, a tegnapi színpadi produkció, akkor talán baj van. Akkor az a művészeti esemény nem csinálta a legkisebb kavarodást sem énbennem." SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Van ez a másnap élmény, hát nem? Hát de. Úgy értem, amíg fortyogja, brunzolgatja álomálmát a siserehad, vagy éppen csak a másik, de az ember már zörög a tegnapról maradt tányérral, kávét főz, aranyra pirítja a kétszersültet, szeli a retket a reggelinek, és bingó, mert az eszébe jut. Hogy mi jut az eszébe? A tegnapi szélesvásznú, az esti, véráztatta bárszínház, a kiállításnak az a fotója, valamelyik, sarokba dugott festménye, installációja, pimf kis formációja. Ez különben énnálam, és nem tudom, másnál hogyan működik, elég megbízható érzés. Ha nem jut az eszembe reggel - és még csíkos pizsamás kiszerelésben - a tegnapi film, a tegnapi színpadi produkció, akkor talán baj van. Akkor az a művészeti esemény nem csinálta a legkisebb kavarodást sem énbennem – és a csinálás alatt elhúzódó, tétova, töprengő katarzist értek, a zavarodottság igenis jóleső érzését, az értelmezés szolid kényszerét. Szóval, ha ez nincs? Hát akkor lehet az én hibám, hiányosságom, vagy értetlenségem eredménye. Szépen, tartalmasan szól hozzám, én meg vak, süket maradtam, Ernő Teiresziász, sabadaba. 
 

Viszont most van több olyan eseményem, ami nemcsak másnap, hanem azóta is rendre eszembe jut, kijön az emlék az Agymanók felejtés-temetőjéből, és pozícionálja maga-magát, heló, kisfiú, itt vagyok, bazmeg, nem felejthetsz el. Újra és újra jön. Dacol. Opponál. Persze ez mind az idővel vívott személyes háború, amit nyilván elvesztünk, csak nem mindegy, hogy hogyan, milyen áron. Hát nem? Hát de. 
 
Szóval hogy az elmúlt napokban két brutális átváltozást biztosan láttam, meg még egy megdöbbentő csempét is. Díszsortűz, kérlek. És már megint csak arra jöttem rá, hogy mennyire érdemes megnézni újra egy darabot, egyszerűen többet vesz észre az ember, apróságokat, finomságokat, azt. A lényeget, kérlek. Megy az Örkény Stúdióban Daniela Kapitáňová Pionírszív című egyfelvonásosa, és abban a színész, Bíró Kriszta olyan elementárisan lényegül át – így szokták mondani, meg úgy: hogy már nem is olyan, hanem azzá válik – speciel egy alacsony növésű, középkorú, elveszetten monologizáló retardált férfivé, hogy lesz bennem egy rendes kis ámuló viszolygás. Egy komárnoi kisbesúgó. Pedig én aztán tartom a fejet, ha abból sugárban távoz a szép, répaszínű hányadék, és olyan kíváncsi ártatlansággal nézek a gennyező sebbe, mint holmi távcsőbe, ami mezítelen mezzoszoprán énekesnőre irányul. (Csak a halál előtt állva vesztem el a szavakat.) Egy kis besúgó, egy szerencsétlen feljelentő, a szörcsögő, mormogó, vele élő szobakonyhával, hogy is tehát ez egy nagyon jelentékeny színészi teljesítmény, hogy, mondom, nem olyan lesz, hanem az. Szinte. Érezhető testszag, a magány kitöltésének és megélésének, a nyomorúság fáradhatatlan artikulációjának zenéje, egy szocreál alszinfónia, kispokolhimnusz.  Hát nem? 
 
Na, és a Platonov, Katona, Székely Kriszta. Nagy Ervin nem is annyira átalakul, mint inkább új formáció megjelenítésére tesz roppant erős, és hatásos gesztust a Kamrában és Oszip a mélyvénás kriminális elem, én például, amikor ez a lefojtott, szögletes, érzékeny és értetlen, frusztrált és gyűlölet rángatta Oszip egyszerre belép a színre, őszinte megrendülést, megrökönyödést, meglepetést éreztem, meg volt egy aha is. Hogy hát tényleg. Ja, igen, persze, ez az. Különben annyira más volt ez tőle, úgy értem, amit megszokhattunk Nagy Ervintől, de még oly módon is, hogy személyes sztereotípiáit bármikor szívesen ironizálja és parodizálja át, de az személyes anyag, ez meg találás, megtalálás. Kiássa az aranyat, anyukám. 
 
Aztán meg egy délután elmentem az Eötvös Kultúrtérbe, Eötvös utca 10. szám, ott megnéztem Wolf Eszter kiállítását, amit éppenséggel meg is kellett volna nyitni, de közbejött egy szépséges nagyfájás. A képzőművészeti esemény a testről szólt, meg Afrikáról, ahol a művész még soha nem járt, Nakonxipan, hát persze, Kékmadár, hát persze, és ott, több hegy, tér-kép, finom gesztuskép, meg harcban álló testi gomolygás mellett megláttam egy festményt, ami egy csempézett fal részletét ábrázolta, jó kis halvány okker csempék sorakoznak egymás után és ferdén vonulva, és nekem ott, annyi minden asszociációt behozott, és hoz azóta is, nem nyugszik, Freud egy másfajta festményét – mosogató, amit még Bécsben láttam egyszer -, illetve a buchenwaldi gázkamra előtti, egy vágóhídi előszobához, trancsírszobához hasonlítható helyiséget is, ahol hatalmas kampók kanyarodtak ki a falból, pontosabban a csempékből. Meg még annyi mást is. A világ sorozatosságát. Csempe, ez egy szép, nyugtalanító kép, a minimálból kihozott isteni működés egésze, az életünk egzisztenciális leképezése. Csempe, szép, hideg, semmi, agyagokker szín. Halálarché, hát nem?  Én ezt a minimált egyre jobban szeretem. Hogy Radákovich Mária rengeteg szendvicset csinált életében, de csak májasat. Ország Lili téglái, bábeli mennyiség, fölérne az égig biztosan. 
Hát nem?
Hát nem.
(Nincsen ég, nem is lesz, de addig olyan nagynak látszik)