Az új évezredben alig található olyan esztendő, melyben ne történt volna legalább egy terrorcselekmény (az idei vélhetően az új-zélandi mészárlás miatt lesz emlékezetes), ezek mozgóképes feldolgozása szinte borítékolható. Csak tavaly két film (Utøya, July 22) foglalkozott a 2011-es norvég mészárlással, az előbbi a tömeggyilkos elől menekülő fiatalok pokoljárására, az utóbbi a túlélők trauma-feldolgozására helyezte a hangsúlyt.
A megközelítések tehát eltérőek, mégis közös a filmekben, hogy alkotóik minden esetben igyekeztek körültekintően eljárni, megőrizni a hitelességet, egyúttal tiszteletben tartani az áldozatok emlékét és a hozzátartozóik gyászát. További közös vonás a narratívában fedezhető fel, nevezetesen, hogy ezek a filmek rendre szembeállítják a felfoghatatlan gonoszságot a nem ritkán önfeláldozó emberséggel, természetesen az utóbbi felülkerekedését sugallva.
Az ausztrál Anthony Maras debütáló filmje, a Hotel Mumbai, ha nem is hibátlanul, de hasonlóképpen jár el, mikor bemutatja mindazt a borzalmat, melyet a Tádzs Hotel személyzetének és vendégeinek kellett elszenvedniük.
2008. november végén tíz kiképzett – mint később kiderült, pakisztáni – szélsőséges iszlám terrorista hajtott végre szervezett támadásokat az indiai metropolisz különféle pontjain: központi pályaudvaron, kávézóban, moziban, hotelekben és egy zsidó szervezet rezidenciáján lövöldöztek és robbantottak. A négy napig tartó offenzíva egyik helyszíne a város világhírű luxusszállodája, a Tádzs Hotel volt. Ennek ostromára fókuszál Maras filmje, melynek első harmada a párhuzamos szerkesztés és feszültségteremtés iskolapéldája: miközben azt látjuk, ahogyan a merénylők megérkeznek, taxiba szállnak és a vasútállomáson, majd a kávézóban szabadjára engedik a poklot, addig megismerjük a szálloda néhány vendégét, valamint a személyzetet, köztük a szegénynegyedből származó pincért, Arjunt (Dev Patel), aki munkába menet láthatóan iszonyatosan kapkod, szorong, még a cipőjét is otthon hagyja.
 Jelenetek a filmből |
Idegessége nem véletlen, a szállodában ugyanis spártai szigor uralkodik: nem elég a pontosság, precizitás, a kifogástalan megjelenés, a francia borok nevét és kiejtését is hibátlanul kell tudni. A vendégek minden igényét maximálisan ki kell elégíteni, a legnagyobb alázattal kell őket szolgálni, ahogyan a főséf fogalmaz: „a vendég az Isten”, és e gondolatot – mint később kiderül – a terror sem rombolhatja le.
A Hotel Mumbai látványosan demonstrálja, hogy készítői az idegtépően izgalmas és intenzív jelenetek elsőrangú megteremtői, így az már most nyugodtan kijelenthető, hogy Maras kiváló akciófilmes rendező lenne. Noha az eszközök ismerősek (a terroristák elől szekrénybe rejtőző hősök perspektívája, az utolsó pillanatban érkező telefonhívások), a film így is működik, és képes két órán át fenntartani a feszültséget, amire ráerősítenek a szálloda klausztrofób hangulatú folyosói, a kézikamerás stílus, a pergő vágások és a zsigerig ható hanghatások.
A film brutalitása, a terroristák hidegvérrel elkövetett vérengzései pedig még a kötélidegekkel rendelkező nézőket is sokkolhatják, ám Maras alkotása nem elsősorban emiatt emlékezetes, hanem mert érzékletesen képes visszaadni az ilyen események talán legdöbbenetesebb és legijesztőbb velejáróját, nevezetesen, hogy a terror egészen váratlan helyeken és pillanatokban bukkanhat fel. Az egyik percben a megtámadott kávézó pincére még felírja a rendelést, a következőben már vérbe fagyva fekszik a földön. A rendező még olyan rövid, de sokatmondó, metaforikusan is értelmezhető jeleneteket sem mulaszt el bemutatni, mint amikor a pályaudvar illemhelyét felügyelő férfi elmélyülten számolja napi bevételét, miközben fel sem tűnik neki, hogy állig felfegyverzett emberek haladnak el mellette.
 A képek forrása: MAFAB |
Maras természetesen rögtön az elején leszögezi, hogy filmje valós eseményeken alapszik. Ez valamelyest helytálló, hiszen rengeteg előzetes munkát végzett (túlélők beszámolói, vagy a terroristák telefonbeszélgetéseinek beemelése), jeleneteit nem ritkán kapcsolja össze valódi, televízióban látott felvételekkel, illetőleg céloz arra az elképesztő tényre, hogy habár India második legnépesebb, több mint tízmillió lakosú városát korábban érték terrorakciók, e támadás mégis felkészületlenül érte őket, az Újdelhiből a helyszínre érkező különleges osztagokra pedig hosszú órákat kellett várni.
Maras, ahogy általában a valódi történéseken nyugvó filmek esetében általában lenni szokott, a cselekményesítés és a dráma fokozása érdekében fiktív elemeket, illetőleg karaktereket is beillesztett. Mindezzel önmagában nincsen probléma, ám egyes figurák hollywoodiasan általánosító reprezentációja és az olykor elhangzó, kissé oktató jellegű megnyilatkozásaik gyakran kizökkenthetik a nézőt. Az amerikai vendég, David (Armie Hammer) a hotel vendéglőjében hamburgert, sült krumplit és kólát szeretne rendelni, mire indiai felesége, Zahra (Nazanin Boniadi) felvilágosítja, hogy ilyet nem kérhet, hiszen a tehén szent állat. Hasonlóképp figyelmezteti társát az egyik terrorista, hogy ne egyen sertéshúst, ám mind közül a legzavaróbb az orosz vendég, Vaszilij szerepe, akire a lehető legtöbb sztereotípiát ragasztották rá: modortalan, pökhendi, tetovált, vodkát iszik, prostituáltakat rendel, mindennek tetejébe pedig angol színész (Jason Isaacs) testesíti meg orosz akcentussal.
Fölöttébb konvencionális kilengései ellenére a Hotel Mumbai így is tisztességesen levezényelt, pattanásig feszült, sötét tónusú, egyes pontjain kifejezetten felkavaró alkotás, mely módfelett hatásosan ábrázolja, ki hogyan reagál a terrorra. Megindító látni, ahogyan a személyzet tagjai (akik a támadás első perceiben nem a rendőröket értesítik, hanem a hotel lakóit figyelmeztetik) akár az életük árán is igyekszenek megvédeni a vendégeket. Noha a film zárása némileg enyhíti a feszültséget, a teljes megnyugvás csak átmeneti: a Pakisztán és India közötti ellentétek vajmi keveset csökkentek (ld. az alig két hónapja történt kasmíri konfliktust). Abba belegondolni pedig egyenesen dermesztő, hogy két atomhatalom szembenállásáról van szó.