Ferenc pápa - Egy hiteles ember
2019.04.17.

Wim Wenders filmje nem életrajzi portré, hanem privát audiencia a reformpápával. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Nem igazán jó, de érdemes megnézni – így lehet legtömörebben összefoglalni a Ferenc pápáról szóló dokumentumfilmet, amit a német újhullám ikonikus alakja, Wim Wenders rendezett. Wenders 2014-ben kapott felkérést, majd szabad kezet a Vatikántól, hogy forgasson dokumentumfilmet a pápáról. Két év alatt összesen nyolc órát beszélgetett vele, az interjúrészleteket pedig az egyházfő világkörüli látogatásaival, elhíresült beszédeivel és az Assisi Szent Ferenc életét rekonstruáló álnémafilmes betétekkel vágta össze, akitől Ferenc pápa a nevét kölcsönözte. Az eredmény: egy másfél órás, privát audiencia a pápával, aki meggyőzően fejti ki nézeteit a migrációs válságról, a klímaváltozásról, a szegények megsegítéséről és a katolikus egyház pedofilbotrányáról.

S hogy mi a baj ezzel? Elsősorban az, hogy Wenders nem dokumentumfilmesként, hanem lelkes rajongóként közelített a pápához. Aminek csak egyik, és még csak nem is a legfőbb hátránya az, hogy filmjéből hiányzik minden, amit hagyományosan egy dokumentumfilmtől elvárnánk. Wenders meg sem próbálta körültekintően bemutatni Ferenc pápa tevékenységét, és utánajárni annak, miért lehet olyan megosztó a személyisége. Aki arra vár, hogy kiegyensúlyozott képet fog kapni a konzervatív körökben kritizált, a liberális oldalon örömmel fogadott egyházfőről és sokszor botrányt kiváltó gondolatairól, csalódni fog.

Wendersnek nem áll szándékban árnyalni a képet a „progresszív pápáról”, aki elfogadóan viszonyul a melegekhez, megreformálja a vatikáni bürokráciát, keményen harcol az egyházon belüli pedofília ellen, kiáll a menekültek mellett, és a merev katolikus doktrínák helyett az elfogadást, az irgalmat állítja követendő példaként az egyház elé. Ha archív anyagokból szemezget, mindig csak a reformpápa profilját felfestő oldalt vágja be, mondjuk, elhíresült válaszát („ki vagyok én, hogy elítéljem a melegeket?”) a „buzilobbival” szembeni fellépést firtató újságírói kérdésre, és még véletlenül sem azt a nyilatkozatot, amelyben Ferenc pápa a nukleáris fegyverekhez és a génmanipulációhoz hasonlatosan veszélyesnek nyilvánította a genderelméletet, amiért az szerinte nem ismeri el a teremtés rendjét.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Mondhatja erre Wenders – és mondja is, ha kérdezik –, hogy nem akart tényfeltáró dokumentumfilmet forgatni, csak közelebb hozni az emberekhez a pápát azzal, hogy néhány órán át beszélgetett vele. Viszont ebben az interjúkészítői minőségében sem teljesít fényesen, Wenders ugyanis nem tesz fel se kemény, se igazán érdekes kérdéseket. Legalábbis erre következtethetünk a válaszokból, amelyekben a pápa csak általánosságban fejti ki gondolatait a világról (a rendező kivágta kérdéseit a filmből). Wenders nem tudott olyan eszmefuttatásokat előcsalogatni az egyházfőből, amit az máskor ne mondott volna már el, és ez – tekintve a nyolcórás interjú páratlan lehetőségét – bizony komoly riporteri mulasztás. A Ferenc pápa – Egy hiteles ember emiatt megkésettnek hat, amire csak rátesz egy lapáttal a magyar filmforgalmazás anomáliája, amely a film DVD-megjelenése után fél évvel (!) juttatta el a mozikba azt.

Wenders módszere bizonyos szempontból mégis kifizetődik, mert ha intellektuálisan hiányos is a dokumentumfilmje, érzelmi hatása tagadhatatlanul erős. Végül is ez volt a cél: hogy a „reformpápa” ne csak a korábbi egyházfőkhöz képest újszerű, az elváltakkal, a melegekkel, a bevándorlókkal szemben elfogadó, ha úgy tetszik: krisztusi gondolatokat fogalmazzon meg, de azokat újszerű módon is juttassa el az emberekhez. Ferenc pápa sokat tett azért, hogy az egyház hivalkodó külsőségeit hátrahagyva leereszkedjen a hétköznapi hívek közé, és Wenders ehhez a közvetlenséghez talált megfelelő filmnyelvet, amikor egyenesen a kamerába beszéltette az egyházfőt, aki így folyamatos szemkontaktust tarthatott a nézővel.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Ezt az ún. Interrotron kamerával tette lehetővé, amit az Oscar-díjas Errol Morris terjesztett el a dokumentumfilmezésben. Lényege, hogy a riporter és alanya közé két, súgógéppel összeszerelt kamerát helyeznek el, amelynek képernyőin láthatják a másikat, tehát megmarad köztük a személyes kontaktus, ugyanakkor egyszerre nézhetnek egymás és a kamera szemébe. Wenders így nemcsak szimbolikusan vonta ki magát az egyenletből, amikor nem lépett fel markáns riporteri egyéniségként, hanem szó szerint is, mert hagyta, hogy a pápa az ő közbeavatkozása nélkül fejthesse ki nézeteit, amik személyes kisugárzásának köszönhetően sokkal jobban megfogják az embert, mintha egy híradásban hallaná azokat.

A Ferenc pápa – Egy hiteles embert nézni olyan, mintha egy szimpatikus önsegítő könyvet lapozgatnánk, amely nem feltétlenül a kifejtett gondolatok mélységével, hanem azok egyszerű igazságával tud hatni. És a hangsúly itt a hatáson van: ahogy az amerikai kongresszus tagjai is megkönnyezik a pápa tört angolsággal előadott beszédét, úgy nézőként is meghatódunk, amikor az egyházfő praktikus válaszokat kínál korunk legégetőbb problémáira. Így buzdít a fogyasztás mérséklésére, a folyamatos túlórázás visszafogására, és figyelmeztet a menekültválság kapcsán a közöny globalizációjának veszélyeire, hogy ne szokjunk hozzá mások szenvedéséhez, mintha az teljesen hétköznapi lenne.

A pápa bűvkörébe került rendező sikerrel ránt be minket is Ferenc karizmájának hatósugarába. Így aztán megrendülünk, amikor a pápa is megrendül a fülöp-szigeteki tájfun pusztításait vagy az éhező szegények táborait látva, és a Vatikánba is vele tartunk, amikor a frissen kinevezett Ferenc pápa egy meglepően kemény beszédben ecseteli a Kúriának a kevélység és fényűzés veszélyeit. Úgy érezzük, közeli jó barátjává válunk az egyházfőnek, akinek így gondolatai is termékenyebb talajra hullanak – ez a közvetlenség Ferenc pápaságának, és a róla forgatott filmnek is egyik legnagyobb erénye.

Wenders a beszédekhez hol giccses rekonstrukciókat közöl Assisi Szent Ferenc életéről, hol a természeti katasztrófák elcsépelt képeit veszi elő, például az óceánban lebegő műanyagflakonokról, fantáziátlan rendezésével mégsem tudja semlegesíteni a pápa mondandóját. Az egyházfő pozitív kisugárzása, játékos, szinte gyermeki mosolya, és az emberi méltóságot minden pillanatban óvó megnyilvánulásai azok, amik velünk maradnak a film megtekintése után. Egy valóban hiteles ember megkapóan őszinte gesztusai.

Szerző: Soós Tamás