A kötet minden írása azt mutatja be, hogy bizonyos területeken milyen fenekestül fordultak fel a viszonyok a háborúban, majd hogyan állt vissza minden nagy nehezen a korábbi pályára három rendszerváltás után. Ez nem jelenti persze azt, hogy minden történet ott folytatódott, ahol 1914-ben félbe maradt. De számos területet kifejezetten felgyorsított a háború katalizáló hatása. A viharos évek hatásainak nagy része átmeneti volt, de egyes területeken hosszú távú hatások is érvényesültek. 

 

E tekintetben különösen tanulságos Sárai Szabó Katalin tanulmánya (A munkavállaló nő az első világháború után), hiszen itt egy hosszú időtartamú jelenséget a háború csak felgyorsított. Ám míg a forradalmak az egyetemeket teljesen megnyitották a nők előtt, az ellenforradalom kettőt visszalépett: a numerus clausus a nemi korlát visszahozatalának jogát az egyetemekre bízta, így az orvosira 1926-ig nem vettek fel nőket, pedig ez három évtizede a dualizmusban már lehetséges volt. 

 

Szintén érdekes Magyarország demográfiája és az első világháború viszonya (Koloh Gábortól), hiszen annak ellenére, hogy katonák százezrei haltak meg a frontokon, dúlt az újkor legnagyobb járványa, zuhant az esküvők, születések száma, a háború mégsem népesedési korszakhatár: néhány évvel utána minden visszazökkent a régi kerékvágásba, és zajlott tovább a nagy demográfiai átmenet a maga komótosabb menetrendje szerint. Egy jelenséget azonban mégis a világégés hosszú távú hatásaként értékel a szerző: a válások számának megugrása tendencia marad később is. Amiben az is tükröződik, hogy a kataklizma okozta változások közül talán a szemléletbeliek makacsabbnak bizonyultak a többinél. Ugynez például a lakásszükséglet fogalmának történetében is tetten érhető (Nagy Ágnes: Korlátozott lakásfogyasztás).

 

Ez utóbbi téma kapcsolódik ahhoz a két alapmotívumhoz, mely a kizökkenésen-visszazökkenésen kívül végigvonul a legtöbb íráson. Az egyik a szinte minden területen megfigyelhető állami Moloch folyamatos terpeszkedése: ahogy gombamód szaporodtak a furcsa nevű elosztó és szabályozó hivatalok, nemcsak a lakáselosztás, de az élelmiszer-, a papír-, és széngazdálkodás terén is. Ebben a folyamatban a Tanácsköztársaság csak ráerősített a korábbi tendenciákra, az ellenforradalom pedig enyhített a népbiztosok etatizmusán. A kötött lakásforgalmat például csak 1923-ban kezdik felszámolni, az állami élelmiszerelosztás gyakorlatát pedig még egy évvel később! (Lásd a kötetet szerkesztő Bódy Zsombor: Élelmiszer-ellátás piac- és kötöttgazdálkodás között a háború és az összeomlás idején című kitűnő írását!)

 

De kiderül, milyen cézári intézmény volt az ún. Újságpapír Központ is, hiszen a rádió megjelenése előtt semmiféle tájékoztatás nem létezhetett papír nélkül. A Svédországból hozatott papír visszatartásával például a Tanácsköztársaság információs kiszárítása lehetett a cél. Klestenitz Tibor írásából (Sajtó és újságírás Trianon árnyékában) kiderül, hogy még a „nemzetiségi alapon” történő papírelosztás ötlete is felmerült. 

 

A tanulmányokon végigvonuló másik alapmotívum a szemléletváltások követése: számos szerző kitüntetett figyelmet fordít az események mellett azok egykorú fogadtatására, a gondolkodásmód átalakulását tükröző szóhasználat-változásokra. Különösen érdekes a munkavállaló nő sajtótükre: milyen munkakörben dolgozhasson, elférfiasodik-e a hentessegédnő vagy a detektívnő, mi az ehhez illeszkedő új szépség- és magatartásideál, hogy kell viselkedniük az utasoknak a lámpalázas, törékeny kalauznővel, mint hatósággal, szerepet játszanak-e az abortuszok terjedésében a „főnök úr szeszélyei és ajánlatai”, vagy a válásban a munkavállalással járó önérzet. Külön érdekes az emancipáció polgári-feminista és szocialista megközelítésének vitája például arról, hogy minden pályát nyissanak-e meg a hölgyek előtt, vagy éppen ellenkezőleg: menekítsék-e ki őket az egészségtelenekből, illetve zárjanak-e el egyes területeket, ahol így megakadályozható a férfibérek leszorítása. Sokat foglalkozik a „minek nevezzelek” kérdésen keresztül a „hogyan értelmezzelek” problémával Csíki Tamás A parasztság „forradalma” 1918-ban című gondolatébresztő írása is; a szöveg a címben még idézőjel nélkül szereplő szó használatának jogosságát is megkérdőjelezi e hatalmas erejű vidéki mozgalmak kapcsán.

 

Különösen érzékeny a kortárs szóhasználatban tükröződő szemléletváltozásokra a már említett lakástörténet, például az elosztás szempontjait tükröző „jár neki”, „érdemes rá”,„méltó hozzá” fogalmak kalandtörténetével, vagy a sajtótörténet az antizsurnalizmus és a liberális sajtó elleni verbális harc ismertetésével, amely során például Az Est ellen egy lejárató hamis kiadást is bevetettek. 

Igazi szaktudományos cikkek ezek, mégis izgalmasak és lebilincselőek. 

 

Például Pogány Ágnes Az állami pénzpolitika Magyarországon, 1918–1924 című tanulmánya egy sírva-kacagtató burleszk forgatókönyveként is olvasható. A három pénzügyminiszter (br. Korányi Frigyes, Hegedűs Lóránt, Kállay Tibor) sorban egymás után hosszasan és akrobatikusan, radikális intézkedések sorozatával kerülgeti az infláció fekvő gereblyéjét, majd előbb-utóbb valamennyien mégiscsak rálépnek. 1924-ig még költségvetése sincs az országnak; van, hogy a helyzet már annyira rossz, hogy egy világgazdasági válság hat rá jótékonyan (1920-21). Közben Hegedűs személyében megismerhetünk egy liberális pénzügyminisztert, aki irodalmi és szónoki képességeivel ér el sikereket. Kár, hogy Hegedűssel (és Kállayval) szemben Korányi személyéről semmit nem árul el a cikk, pedig érdekes lenne, hogyan hatott munkájára, hogy az antiszemita Teleki Pál kormányában, a numerus clausus idején, zsidó származású kisgazdapárti, de agráriusok ellen is hadakozó közgazdászként irányítja a pénzügyeket, aki amúgy a kor két legnagyobb orvosának fia illetve testvére, és még író is volt.

 

Van aztán itt hőseposz is, gigászi küzdelem az ellen-erőkkel, Nagy Péter tollából. (Harc a szénhiány ellen. A szénkormánybiztosság működése Magyarországon, 1917-1924) Akkor még széntől mozgott minden: az összes árut és anyagot szállító mozdonyok, az ipar gépei, továbbá gázt kizárólag, villamos energiát pedig részben szintén szénből nyertek. De volt, hogy a földeken is leállt minden, olyannyira fontos szerepet játszott már a gőzeke és a cséplőgép. A szénkormánybiztosság sziszifuszi küzdelmei a háború idején kezdődtek és a Károlyi-korszak alatt folytatódtak, végig az izraelita Vázsonyi Jenő parancsnoklásával (aki egy héttel az után lett a MÁV vezetője is, hogy exminiszter testvérének menekülnie kellett az országból), majd az ellenforradalom idején báró Rau Gottlob bányavállalat-igazgató (amúgy német eredetű szabadkőműves nagymester) vezette tovább a harcot, együttműködve a közép-európai szénelosztó bizottsággal (mert hogy ilyen is volt!), melyet egy amerikai ezredes irányított az országnak járó szénmennyiséget havonként megszabva.

 

E küzdelemben fontos fegyvernek gondolták a temérdek, néha abszurd takarékossági intézkedést, az alkalmi külkereskedelmi szén-élelmiszer cseréket (Vázsonyi szenet követelt a német Mackensen-hadsereg átengedése fejében is), az alternatív fűtőanyagok (pernye, hulladék) beszerzését, a tőzeg kitermelésének beindítását a lelőhelyek kisajátításával, a vasútvonalak villamosítását (Garami Ernő szociáldemokrata miniszter Kandó Kálmánt bízta meg a lebonyolítással), vagy a bányászok munkahelyhez kötését (nehogy idénymunkák idején falura szökjenek). Végül csak 1924-ben lehetett a szénkormánybiztosságot megszüntetni. 

 

De van itt krimi is. És épp ez a kötet fentebb beígért szenzációja. Száz éve, kisiskolától egyetemig mindenhol kötelezően felmondandó tananyag, hogy a békediktátum azzal, hogy a területek elcsatolásával elszakította a nyersanyagforrásokat, a piacot és energiát, gazdaságilag szinte életképtelenné tette a csonkán maradt országot. Tomka Béla az angol krimik detektívjeinek logikájával és higgadtságával tárja fel, hogy az évszázada gyászolt áldozat – valójában él. Vagyis nincs gyilkos sem. A háborúnak ugyan voltak súlyos gazdasági hatásai, de a békének, a területi elcsatolásoknak nem. (Az első világháború és a trianoni béke gazdasági hatásai) Ez persze nem jelenti azt, hogy Trianonnak más téren (pl. családok szétszakítása, menekültek, kisebbségi sors) ne lettek volna tragikus, maradandó hatásai. De a csonka ország gazdasági növekedésének mértéke semmiben sem maradt el olyan országokétól, melyek egyben maradtak, vagy növekedtek. Tomka leírja, hogy az erőforrások birtoklása már akkor sem volt a fejlődés döntő meghatározója, hiszen ezekhez a piacon hozzá lehetett jutni. Ennél sokkal fontosabb a technológiai innováció, a magasabb termelékenységű ágazatok térnyerése, az egy főre jutó tőkeállomány mértéke, vagy a humántőke színvonala (iskolázottság, egészség), márpedig ezek a mutatók a „maradék” területen eleve jobbak voltak, mint a később elcsatolt, átlagosan fejletlenebb részeken, és ennek megfelelően később is jobban tudtak alkalmazkodni az új időkhöz. Rádió- és telefonhasználatban például Magyarország a legerősebb volt a régióban, sőt néhány nyugati országot is lekörözött. A nagy világválság legyűrése itt volt a legsikeresebb a térségben, az ország közel került Csehszlovákiához, és lehagyta Lengyelországot. Márpedig ezek az országok nem lettek kisebbek. Ráadásul a korban az oktatásba és egészségügybe olyan jelentős befektetések történtek, melyek hosszabb távon hathattak (volna) az ország fejlődésére. Tomka mutatói alapján a Horthy-kor fejlődési üteme semmiben sem maradt el a dualizmusétól, amivel mellékesen megdől az az ősrégi közhely is, hogy a Monarchia időszaka kiemelkedő gazdaságtörténeti fénykor volt. A szerző mindezzel a nemzetközi szakirodalom nyomdokain halad, mely már régen feltárta, hogy nem váltak valóra Keynes pesszimista jövendölései a békék katasztrofális nemzetközi gazdasági hatásairól.

 

Ez a tanulmány, és az egész kötet, ahogy az azt kutatói munkával támogató MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport tevékenysége is, jelentős mértékben járul hozzá a fájdalmas 20. századi történelem józanabb és elfogulatlanabb megközelítéséhez.