Ránki Fülöp (1995) a Régi Zeneakadémia Liszt Ferenc Kamaratermében már nem egyszer közönség elé lépett Liszt-sorozatával. Egy régebbi hangversenyét magam is hallottam, s már akkor páratlannak éreztem produkciójának hangszeres és zenei színvonalát. A legutóbbi élmény azonban, amellyel a Zeneakadémia nagytermének közönségét ajándékozta meg, felülmúlta a korábbiakat.

Koncepciója, úgy tűnik, állandó. A sorozatból nem válogat, hiánytalanul játssza el a teljes gyűjteményt, szünetet nem tartva, hogy a hatalmas erőfeszítés szellemi és fizikai íve kirajzolódjék, és törés nélkül érvényesülhessen a folyamat. Lényeges az is, hogy a művész megkéri közönségét, ne nyilvánítson tetszést az egyes tételek között, csak a hangverseny legvégén – és éppen ilyen lényegesnek éreztem ezúttal azt a mértéktartást, amely nem engedte meg Ránki Fülöpnek, hogy az április 3-i koncert után ráadást játsszon. A fegyelemnek ez a gesztusa azt üzente, hogy a tizenkét etűd együtt a teljesség egy lehetséges megjelenési formája, nem lehet és nem is kell hozzátenni semmit – Liszt egyéb műveiből sem.

Szavakkal nehéz leírni az élményt, melyet a legutóbbi hangverseny nyújtott. Annak, aki nem lehetett jelen, egy kritika legfeljebb támpontokkal szolgálhat. Ránki Fülöp ritkán tapasztalható, diadalmas hangszeres tökéletességgel zongorázott, zenei közelítésmódját a mű karaktervilágának kivételesen intenzív és fogékony átélése és közvetítése jellemezte, művészi magatartása és a gyűjteményhez való viszonyulása pedig arról tanúskodott, hogy ott él benne az átszellemültség és az emelkedettség liszti szelleme, amely nélkülözhetetlen alkotóeleme a ciklus méltó megszólaltatásának.

Csapdák sokaságát rejtik a Transzcendens etűdök. Ilyen mindjárt a virtuozitás kérdése. Ez ebben a gyűjteményben nem cél – bármilyen boszorkányos technikát követelnek is a darabok –, hanem a zene érzelmeinek és indulatainak, színeinek és karaktereinek megjelenítését szolgálja. Az a muzsikus, aki bravúrdarabokként értelmezi a Transzcendens etűdöket, tévúton jár – de persze az sem arathat igazi művészi sikert, aki kellő költőiséggel ugyan, de a megfelelő hangszeres vértezet híján fog a tételek eljátszásához. Ránki fölényes hangszeres tudással és állóképességgel, de a virtuozitást mindvégig eszközként használva szólaltatta meg a tételeket.

Hasonló csapda a pátosz. A kifejezésmódnak ez a romantikus eszköze manapság nem divatos, Lisztnél azonban nélkülözhetetlen. Ha olyan tételeket, mint a Mazeppa, az Eroica vagy az Harmonies du soir, az előadó pátosz nélkül, „objektív” értelmezésben szólaltat meg, az eredmény nem ragadhatja magával a hallgatót. A kérdés az, a zongorista tud-e hiteles pátosszal játszani. Olyan erővel, súllyal, hevülettel, amelynek van a személyiség mélyén fedezete, s amely ilyenformán képes meggyőző művészi magatartásformaként érvényesülni. Ránki Fülöp a pátosz és az indulat ideális mértékével szólaltatta meg Liszt tételeit.

Veszélyek forrása a szimfonikus zongorázás is. Erre ugyanúgy alapvető szükség van a Transzcendens etűdök megszólaltatásakor, mint a virtuozitásra vagy a pátoszra, hiszen Liszt számos etűdben igyekezett megteremteni azt a helyzetet, amelyben a zongora túllép saját lehetőségein, és zenekarszerűen, hatalmas zengéssel szólal meg. Ha azonban a művész nem rendelkezik olyan billentéskultúrával, amelynek alapeleme a kivételesen érzékeny hangzáskontroll, a szimfonikus zengésű részletek könnyen válhatnak túlvezéreltté, és így megszólalásuk nyers lesz, vaskos összhatást eredményezve. Ránki fokozásai, nagy csúcspontjai és fortissimo záró gesztusai mindig a zamatos zengés szellemében szólaltak meg, pörölycsapás-basszusai mindig felmutatták a „gömbölyű hang” ideálját.

És persze csapda lehetőségét rejti az ösztönösség és az intellektuális kontroll egyeztetése is. Ha valaki túl ösztönös, könnyen „elragadhatja a hév”, és máris sérülnek az arányok, ellenőrizetlenné válnak az effektusok. E területen is érvényes minden interpretációs művészet alapigazsága: a közönségnek kell transzba esnie, nem az előadónak. Ha azonban valaki túlműködteti a kontrollt, éppen a gyűjtemény legizgalmasabb részei válhatnak hatástalanná: az eksztázis közeli pillanatok, melyekből Liszt a ciklusban jó néhányat elhelyezett. Hogyan is lehetnének ezek „transzcendens” etűdök, ha mindenen eluralkodik a hűvös kontroll? Itt is a hibátlanul működő arányérzék a művész támasza – és Ránki Fülöp rendelkezik ezzel. Bámulatos érettség, teljes önátadás, a zeneszerző szellemével való maradéktalan azonosulás – ez a hangverseny élményének summája.