Nyolcvanvalahányat írtunk. Az Alföld kellős közepén, a fekete-fehér tévé előtt a férfiideálom dr. Udo Brinkmann volt. Aztán amikor rájöttem, hogy az apám lehetne, ő pedig meghalt felesége, Katarina lányát, Angie-t kezdte nevelni, mostohaapai vágyam netovábbjává vált. Ugyanilyen beteljesületlen ábrándkép volt az is – kicsivel később, más napokon, de ugyanott –, hogy fül nélküli papírzacskóval vásároljunk be, és papírdobozból vacsorázzunk kínait, mint Cliff Barnes a Dallasban. Miért néztük ezeket a sorozatokat? Korszellemből. Mert már csak néha járt át az ember tanyázni a szomszédokhoz, rokonokhoz, este inkább tévét nézett. Mert nem volt más. Mert az volt a trendi. (Bár a szót természetesen nem ismertük.) Rutinból. Nem álomvilágként, a Fekete-erdőbe vagy Texasba vágyakozva, de nem is távolságtartó, reflektív iróniával kommentálva. (Persze a reflektív szó sem hangzott el beszélgetéseinkben.)

 

A klinika

Most 2019 van, és elképzelni sem tudom, ki az, aki direkt idekapcsol, vagy kapcsolgatás közben ittmarad. Illetve de, el tudom, csak mindegyik válaszlehetőség annyira cinikus, hogy inkább megtartom azokat magamnak. Öregszem, a szívem lágyul, na. De az életkorommal egyenes arányban növekvő elfogadás és empátia nem színezi rózsaszínre szemüvegem lencséjét a szakmányban nézett amerikai és német sorozatok alatt.

 

Gondolták volna, hogy a Dallas-jelenségről már 1980-ban írt a Magyar Nemzet washingtoni tudósítója? Futász Dezső féloldalas hírmagyarázatban számolt be arról, hogy az Egyesült Államokat JR halála tartja lázban.  A csatorna zászlóshajója ez a már eddig is ki tudja, hányszor ismételt sorozat, amelyről a médiakutatók elemzései a feministától az antikapitalista szempontig az elmúlt évtizedekben tengereken innen és túl is szinte minden bőrt lehúztak. Nem ismételném őket, mert az érvek abban a korban gyökereznek. Ne kérjük őket számon, tekintsük a Dallast Zeitstücknek, amely a mai sorozatokhoz szokott néző számára rettenetesen lassú, vontatott, a beton szilárdságú dramaturgia inkább a napi szappanoperákat, mint a heti rendszerességű szériákat idézi. Egyetlen dolog tűnik csak fel: mennyire ismerős Jockey Ewing üzlet- és magánemberi karaktere a jelen kis magyar illiberalizmusából.

 

A Dallas és a Walker, a texasi kopó esetében a Csankó Zoltán felmondta kis ajánlók és viche-ek finoman ironikus szövegében még csak-csak találunk jelzést arra, hogy a csatorna tulajdonosai távolságtartóan kezelik a valószínűleg kilóra, nem túl drágán megvett sorozatokat, és a nézőket is erre próbálják rávenni. Ugyanakkor minden, ami ezeken túl látható, a Jocky TV-t a hazug nosztalgia és a hamis remény giccs-csatornájává teszi. Kétségtelen, az élet a legeredetibb forgatókönyvíró, de ezekből az ún. emberi történetekből Rosamunde Pilcher-adaptációktól az Everwoodon át a Robbie, a fókáig épp az életszerűség hiányzik. (Nem vagyok harcos állatvédő, de a fókával való bohóckodást kikérem magamnak.) Mintha a storylinerek irodai megbeszélésein rakták volna össze ezeket a szívfacsaráshoz elengedhetetlen karakterekből és fordulatokból, a forgatásokon pedig kizárólag a szép és a szépelgő feliratú szűrőket tették volna a kamera elé.

 

Dallas

Szakmai magabiztosság és magánemberi szerénység – a jelző ugyanúgy áll a 80-as évekből feltűnő Brinkmann orvosprofesszorra, mint a 2010-es éveket képviselő Tabarius evangélikus lelkészre. A drámák családiak, néha munkahelyiek, csak ritkán szakmaiak. Igen nagy arányban szerepelnek bennük többgyerekes özvegy férfiak, akik birkóznak az egyedülálló apasággal, ám a kezdeti tragédiát követően stabil párra találnak. Fel-feltűnik egy sötét felleg a vakítóan kék égen, de izgalomra semmi ok, a szél úgyis elfújja viharfelhőket, Udo Brinkmann suhanhat a nyitott fehér sportkocsiban. Ha esik is az eső, csak azért, hogy a fű szebb zöld legyen. Az Álomhajó útját 1981 óta nem veszélyezteti sem jéghegy, sem kalózhajó. Mutatós emberek, megoldódó konfliktusok, remény az örök szerelemre, öröm és boldogság, anyagi gondtalanság, rendeltetésszerűen gyógyuló betegek, prosperáló vidéki panzió, szemétmentes környezet, a távolabbról érkezettet befogadó, összetartó és segítő közösség – végtelenül nyomasztó és a humor egyetlen fajtájával sem üthető el ez a stabil középosztálybeli tisztesség és makulátlanság. Körömrágós izgalom? Épp annyi, mint a Bogyó és Babóca olvasása közben. Sok-sok Pleasantville-t látunk, eleve technicolorban, a 21. századra jellemző társadalmi sokszínűség nélkül.

 

„Már csak a neve miatt is” – szól a csatorna szlogenje. Hetek óta nem sikerült megfejtenem, de talán most sikerült rá magyarázatot találnom: a Jocky TV nem tesz addiktívvá, viszont nagyon hamar leszedál, ebben áll a veszélyessége. Arra viszont nem sikerült rájönnöm, miért hiányzik az e betű az y elől. Hátha önöknek sikerül. De ezért az istennek ne szörföljenek oda!