A színdarab viszonypontja Babits és kora, Babits maga, és az 1933 disztópiája, az Elza pilóta című regénye, ami Fekete olvasó címmel jelent meg a Pesti Naplóban 1931-től. Érdekes mellékszál, hogy a Baumgartner-díj bizottságában a Babitsot követő Schöpflin Aladár vitatta, hogy a folytatásokban megjelent szöveg azonos lenne a Nyugat által megjelentetett regénnyel – ami meglebbenti az Eklektikon 2048 problematikáját: az irodalmi kánon hétköznapi mibenlétét. A szerzők, Benkó Bence és Fábián Péter Babitsot és regényét implantálják mai filmes, sorozatos utalásokba (talán ilyen a Szárnyas fejvadász 2049 és a Westworld) és az éppen viruló kultúrkampfba, Zságer-Varga Ákos filmesen ironizáló zenéjével.

 

1937-ben vagyunk, dúl a Nyugat vs Napkelet kánonháború, Örök Harc, immár a titkos könyvtárban is, ahova az elhunyt könyvtáros, Miskolczi Elza fia, Dezső is érkezik anyja halála okán, Babits invitálására. Az Eklektikon egy olyan központi könyvtár és kulturális háttérsugárzó, ami az itt kialakított kánont élteti.

 

A játék tere (díszlet: Szakács Ferenc) egy áteresztő hártyákkal elzárt / kinyitott szuprematista csomópont: a falak, az ülőpadkák és a középre benyúló pult erős, naturális földszínű, szögletes, geometrikus idomokkal vannak beborítva; a talajon hatalmas kék-fehér geometrikus ábra; elöl két forgatható könyvespolc, a tér mélyén egy ikon. Markáns színpadkép, jó nézni, a csapat pedig lendületesen bejátssza.

 

Egy ideig szoknom kell, hogy Fandl Ferenc a műbajusszal Babits, ugyanis a megtévesztésig Móricz Zsigmondnak néz ki, sőt Fandl figurájának temperamentuma is inkább Móricz – mármint ahogy én képzelem. Horváth Szabolcs Dezsője, bár a következő generáció tagja, ugyanolyan kényszeresen töredékverssorokban és címekben beszél, mint a többi Nyugatos, ami nem csoda, mert könyvtáros fia, akinek a sejtszintű kulturális emlékezet-érzékenysége az átlagnál jóval magasabb, sőt, kiderül, hogy még a Kánont alkotó Zrínyit is veri ebben. A magyar költészet állócsillagainak Kánonja itt az Irodalmi Tanács – a kifejezés eredetére a Star Warst csak hallomásból ismerők is könnyen ráismerhetnek.

 

Az Ekletikon 2048 Babits regényétől rugaszkodik el, sajátosan praktikus moráljátékot kerekít a kulturális emlékezet harcmezején. Amennyire éles kérdéseket vet fel az emlékezetpolitika – hiszen egyáltalán nem mindegy, mit (nem) olvas a mindenkori felnövő generáció –, az előadás annyira nem tudja ezeket végül megválaszolni. Ránk, nézőkre hagyja ezt, mint a dagadt ruhát másra. A történet drámai konfliktusa a kánon miben-, illetve kiben léte. Ennek első momentumaként felbukkan Babits egykori szeretője, Tormay Cécile, Boros Anna alakításában, aki még mindig rajong a bajszosért. Nagyon okos szerzői húzás, hogy Cécile nem leszbikus: egyrészt ki hinné el, másrészt Babitsot ettől olyan többségi szimpátia övezné, hogy azonnal borulnának is a drámai erőviszonyok. Nyilván marhaság megkérdőjelezni egy bolondozóan kedélyes disztópia egy elemét, de nem találom valami ügyesnek Babits bosszantó moralizálását Tormay vérszomjas antiszemita lakájerkölcse mellé helyezni: „két egymásnak feszülő géniusz”, ahogy Schulberg mondja. El tudom fogadni persze, hogy a játék saját szabályai szerint szükség volt egy antagonistára, és Tormay tényleg a Napkelet főszerkesztője volt, azé a Napkeleté, amelyik tényleg a Nyugat ellen jött létre a Nyugatból kiszorult szerzőknek – azonban nem csinálhatok úgy, mintha a két figura közt csak ízlésbeli különbség lenne, még akkor sem, ha az Eklektikon Tormayja (ahogy nyilván mindenki más is) részben fiktív alak. Megmondom, miért: merítkezzünk meg egy pillanatra az itt hivatkozott Tormay szövegekben, illetve abban, hogy valakik a valóságban úgy építik évek óta a kultuszát, mintha ezek a szövegek nem is léteznének. Sajnálom, hogy nincs olyan jó humorom, hogy el tudjak ettől vonatkoztatni, ugyanakkor megértem, hogy nehéz olyan figurát találni a most életre hívott ellenkánonból, aki nem volt a nagyszüleim és az anyám életének tevőleges megrontója. Mindezt az sem enyhíti, hogy Babits a kánon-polcra pakolás közben azt mondja: „Ne haragudj, Céclie, de fasisztáknak nincs helye a kánonban.”, pláne, hogy Babits ezek után végső érvként leszúrja. Ez így ügyetlen állásfoglalásnak tetszik, játékból, de félremegy, mert azt jelenti, attól, hogy valaki náci szövegeket ír, még beszélhetünk a munkásságáról úgynevezett szakmai szempontok szerint, az emlegetett szövegektől eltekintve. Megjegyzem, egészen biztos, hogy a fentieket nem minden néző értelmezi így.

 

Az előadást persze ennek ellenére érdeklődve követtem, és gyakran felröhögtem a mulatságosra szőtt szövegen (nem állítom, hogy nincsenek gyenge poénok, de sebaj, ahol fát vágnak, ott hull), ám a fentiek miatt nem találtam az anyag valósággal való komolyan vehető viszonyát: a tényleges problémát, amit elvileg csak a játék nyomán érthetek meg. Az Esti kérdés és a rendesen kicsapott, bőrszerkós (jelmez: Horváth Jenny) fűzfapoéta Békés Árpád (Borsányi Dániel) Reggeli válasza például ilyen elvi, félfiktív elem volt, ami viccesen és jól írt le egy attitűdöt.

 

Pedig izgalmas a játék és az át-, újraírt figurák: az Eklektikon Schulberg Jánosa Domokos Zsolt alakításában esendőbb, sőt, törékenyebb, mint amilyen Babitsnál volt, amiként a színjáték is kevésbé filozofikus, mint a regény, sokkal profánabb a hatalmi bírvágy intrikái miatt. A drámát pedig a szerelem mozgatja, nem az aktuálvalóság. Dezső szerelmét, a titokzatos Médát Tenki Dalma alakítja. Kár, hogy a kelleténél korábban felfedi őt a baloldalt népiesre font haja. A történet akciófilmes, krimis fordulatai szórakoztatóak, mint az egyes szavak, szófordulatok kibomló rétegei, és magával ragadó, ahogy egy jól megírt forgatókönyv: lassan bontakozik ki, ki kinek a fia, kinek az anyját ki gyilkolta meg és miért – ez feltétlenül behúzza a nézőt, még akkor is, ha olyan nőképekkel (nő = szexre használatos célszemély, illetve halott anya) dolgoznak, ami ma már egy igényesebb filmben vállalhatatlan.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.