Széttépve – Zenés szembenézés Szabó Kimmel Tamással / Belvárosi Színház
2019.07.29.

A Széttépve szórakoztató zenés produkció képében megfogalmazott szemtelenül igaz társadalomkritika szeretett volna lenni. KOLLÁR ZSUZSANNA ÍRÁSA.

Paradigmaváltó és tabudöntögető témával lepte meg közönségét a Belvárosi Színház. A szenvedélybetegségek színpadi reprezentációjának ugyan van valamiféle hagyománya itthon, a Novák Eszter rendezte Széttépve mégis úttörő kezdeményezés, amelynek szokatlan dramaturgiája talán éppen újszerűségéből következett. 

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.
Szabó Kimmel Tamás különböző fokú és típusú addikciók névtelen, de valós elszenvedőit állítja színpadra, változatosan jelenítve meg a függőséghez való viszonyt. Az előadás elsősorban a droghasználókkal foglalkozik, és közülük is azokat veszi nagyító alá, akik a függőséget saját életszakaszukban még a kalandozások koraként értelmezik. Így próbálja megragadni azt a pillanatot az előadás, ahonnan a betegnek már nehéz visszafordulnia. Az élettörténet-darabkák mögött gyerekkori sérelmeket, szeretethiányt, traumákat, valamint az izolációt látjuk, de a koncertszínházi produkció műfaji sajátosságainál fogva egy ponton túl nem merészkedhetett a téma sűrűjébe. 

A megjelenített vallomások és a különböző karakterek váltakozásai közben a színész szakorvosi véleményt, híres költők verseit, visszaemlékezéseit és más vendégszövegeket mond el. Mivel színészként mindvégig egyedül van a színpadon - mögötte kiváló négytagú zenekar játszik -, így a kábítószerfüggők egyik lényegi vonására, a problémával való magányos küzdelemre is felhívja a figyelmet. A betegek be vannak zárva saját univerzumukba, s míg látszólag részei a társadalomnak, gyakorlatilag magányos harcosokként vagy épp rabokként élnek. A prózai megszólalások közé ékelődő zenei betétek híres, egykor függő zenészek klasszikus alkotásai, kultikus filmzenék, mint például Iggy Pop The Passenger című száma, de hallható a színpadon Elvis Presley vagy a Most múlik pontosan című Quimby-sláger is. Ezeket Szabó-Kimmel Tamás kitűnő minőségben prezentálja. 


A színész mindvégig aktívan és provokatívan kommunikál a közönséggel. Különböző figurák bőrébe bújva sztorizgat, megnevettet, odaszúr, rákérdez dolgokra, azonban sokszor átcsap didaktikus bírálóba, véleményt alkot, szembesít, sőt, kritizál is minket nézőket saját függőségeink miatt. Ugyanakkor elmarasztalja az ítélkezőket, megfogalmazva ezzel a problémára vak társadalom felelősségét is. A színpad két szélén képernyőn futnak az internetes álneveken kommentelő tömegek ostoba megszólalásai, amik kontrasztban állnak az őszinte vallomásokkal. Nézőként kioktatva érezzük magunkat mint kávé-, cigaretta-, social media-függők, zugivók, alkalmi droghasználók, és úgy is, mint segítséget nem nyújtó kívülállók. Ám míg az előbbi esetében szinte következmények nélkül végigsumákolhatjuk saját életünket „káros szenvedélyeinknek hódolva”, normasértés nélkül, addig a kontrollvesztett, segítségre szoruló, lecsúszó embertársaink láttán rendre elfordítjuk a fejünket.
 
Eddig rendben is volna az előadás üzenete, amellyel mind a színész, mind pedig a színház nagyot vállalt, azonban fájdalmas zűrzavarhoz vezet, hogy időnként a segítségre szoruló emberek kíméletlenül humor tárgyává válnak. Szabó-Kimmel Tamás ugyanis kétféle színészi játékot elegyít, miközben a legkülönbözőbb szerhasználókat mutatja be. A humoros jelenetek karakterépítése a külsőségekre koncentrál: megragadja a betegek viselkedésbeli gyengeségeit, és sztereotípiák által jeleníti meg őket, amelyre a közönség halk kuncogással, nevetgéléssel reagál. Így lesznek a füvesek lassúak és lazák, az ekisek kényszeresen grimaszolnak és affektálnak, a kokainisták szívják az orrukat és hadarnak, a heroinisták búgó hangon, tompán, szomorúan kommunikálnak. Ennek talán az lehet az oka, hogy ezek az alakok mind a leszokás előtti élethelyzetből szólalnak meg. Ők jellemzően anekdotázva és álbűntudattal mesélik abszurd kalandjaikat. Ami azonban túlmutat a vicces történeteken, az a leszokás rögös útja, amely megrendítő hitelességgel, szívszorító történetekben jelenik meg az előadás második felében. A színész ebben a játékstílusban is otthonosan mozog, a kettő között azonban számomra kicsinek tűnt az átmenet, és ezt a fókuszváltást az előadás szerkezete rosszul viseli. 

Fotók: Terplán Imola
Fotók: Terplán Imola
Mintha még a színésznek se esne jól kiugrani egy humoros eszközökkel megjelenített rock&roll életet élő figurából, elénekelni egy témába vágó slágert, ami egyébként nem kapcsolódik a prózai szálakhoz, utána a mikroporttal és a farzsebből folyton kieső pulóverrel küzdve elmondani egy témába vágó verset, majd egy súlyos függő monológját. Az egyik percben a szerhasználattól roncsolt beszédközpontú, partidrog- és kokainfüggő figurákon élcelődünk, a másik percben megrendülünk a húsba vágó magány és a hiábavaló küzdelem történetén. A függőség tárgya ilyenformán váltakozó előjelet kap, egyszerre próbál megmosolyogtató jellemkomikum és társadalomkritika anyaga lenni. A zene, a vallomások, a vendégszövegek és az improvizáció pedig túl összetetten működnek: külön-külön mindegyik erős és fontos elem, együtt azonban töredezett dramaturgiát eredményeznek, így az egyébként tudatosan felépített prózai ív, amely Závada Péter munkája, relativizálódni látszik. 

Az előadás utolsó harmadában elérkezünk a legkomororabb élettörténethez, amelynek feltárása mellett Röhrig Géza, Kosztolányi Dezső, és Arthur Rimbaud verseit hallgatjuk, és Lou Reed Heroin című szerzeménye szól a háttérből. Ezen a ponton a produkció mintha megtalálná saját hangját, de még itt, a végén is visszaköszön az a nagyon sajátos, minden relativizáló, szúrós humor, amely az előadást súlytalanná teszi. Szabó-Kimmel híres sorokkal összegzi a produkció végén mondandóját, és ez az egész előadást két sorban jellemzi: „csodálkozol a kokainistán, s nem érted? Gondolkozzál az okain is tán – s megérted!”
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.