Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

PADLÓBA DÖNGÖL AZ LSD GYÖTRELMES KOREOGRÁFIÁJA

Eksztázis
2019. ápr. 7.
Újabb megrázó moziélmény a test, a tudat és a tudattalan mélységeiről a kultikus francia rendezőtől. Az Eksztázis szédítő képi és hangkoreográfia a tánctól a vonagláson keresztül a mindezt ötvöző erőszakig. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

A módosult tudatállapotokat feltérképező filmek és regények (Trainspotting, Félelem és reszketés Las Vegasban, esetleg a Glamoráma, legújabban a The Beach Bum) általában belső individuális nézőpontból közelítik meg a jelenséget azért, hogy meg tudják jeleníteni azokat a mentális folyamatokat, és főleg azokat a szokatlan képeket és történeteket, amelyek ilyenkor a hős elméjében megjelennek, és a külső valósággal kibogozhatatlanul összemosódnak.

Ezzel szemben Gaspar Noé megközelítése – az Eksztázisban mindenképpen, de korábban is – külsődleges és kollektív abban az értelemben, hogy nem próbálja meg a lehetetlent, más elméjébe alámerülni, e helyett inkább azokra az interakciókra figyel, egyfajta interiorizált külső szempontból (erről mindjárt szó lesz), ami düh, vágy, féltékenység vagy éppen különböző szerek hatására az emberek között kialakul. Noé nem pszichoanalitikus, nem az elme és a psziché mély bugyraiban fellelhető folyamatok és motivációk érdeklik, hanem fenomenológus, aki az érzékszerveinkkel megragadható külvilágban materiarizálódó jelenségeket próbálja filmre venni. Mindezt azonban nem teljes mértékben külső nézőpontból, objektíven, hanem a résztvevő megfigyelő szemszögéből valósítja meg a mozgókép vizuális és auditív kifejezőeszközeinek olyan komplex, kifinomult és kevés más rendezőnél megfigyelhetően érzékeny használatával, ami nem a szereplők, hanem a nézők számára teremti meg a psziché rejtett zugaiba való alámerülést.

Éppen ez az egész életműben megfigyelhető érdeklődés eredményezi azt, hogy oly mértékben hasonlóak a Noé-filmek a legjobban ismert Visszafordíthatatlantól kezdve a kultikus Enter the Void-on keresztül a most bemutatott Eksztázisig. A folyamatosan, egyenletes sebességgel mozgó kamera, amely rendszeresen elszakad az emberi tekintet megszokott térbeli helyzetétől, és forogva, felemelkedve, oldalára vagy tetejére fordulva, máskor felülről alátekintve követi az eseményeket, éppen ezáltal hozza létre a nézői bevonódás érzését.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Ugyanis nála soha nem a szereplővel és rajta keresztül a történéssel való narratív azonosulás, hanem a pillanat néző általi érzéki megtapasztalása, és a megtapasztaláson keresztül megvalósuló felkavaró önmegismerés a cél – éppen ezért kísérletezett előző filmjében, a végtelenül modoros Szerelemben a 3D-vel. Noét elsősorban az immerzió, az ábrázolásban (és nem az ábrázoltban!) történő minél teljesebb elvesztődés érdekli, az, hogy az impulzív képi- és hanghatások, az érzékszervek erőteljes és rafinált stimulálása révén a néző saját félelmeiben, traumáiban és vágyaiban merítkezzen meg – hányszor hallottuk, hogy a Visszafordíthatatlan erőszakjelenete évekkel később is egy-egy sötétebb aluljárón áthaladva mindannyiszor felötlik az egykori nézők emlékezetében.

Mindez a dinamikus filmkép nem véletlenszerű filmes látványosság, a rendező ugyanis elképesztő tudatossággal használja a mozgókép eszköztárát, olyan lenyűgöző nézői élményeket hozva létre, amelyeket nagyon kevés más rendezőnél figyelhetünk meg. Az Eksztázis felülről fényképezett havas mező határolatlan képével kezdődik, ahol a kamera egy félmeztelenül, véresen kúszó nőt követ egészen addig, míg egyszer látszólag vágás nélkül beúszik egy hatalmas, csupasz fa oldalnézete, amely később – megint csak folyamatos mozgásban – újra felülnézetnek tűnik, majd a felirat kamera mozgásával egyező sebességgel és irányból történő beúszásával a filmkép a valóság egy szeletének ábrázolásából pusztán képpé, vizuális felületté válik. Már ezek a bevezető képsorok is egy a mozi kifejezésmódját oly mélységgel értő és érzékenységgel kezelő filmest mutatnak, amely ellentmondásossága ellenére elég ahhoz, hogy mindent látni akarjunk, amit alkot.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Az Eksztázis korábbi filmjeinél is minimalistább történettel bír, egy kortárs táncelőadás előkészítésének két momentumát láthatjuk. A castinginterjúk monitoron történő hosszas bemutatása után egyből egy (fő)próbára csöppenünk, amelynek helyszíne – vélhetőleg a koncentrált munka biztosítása érdekében – egy mindentől elzárt, talán hegyi menedékház kiürített ebédlője. Először a korábban csak képernyőn látott táncosok egy elképesztő koreográfiát adnak elő, majd ennek végeztével kezdődik a hajnalig tartó buli, némi harapnivalóval, de főleg piával. Nemsokára azonban kiderülni látszik – és itt jelzem, hogy az előző mondatokban oly gyakori feltételes mód nem véletlen, a film tudatosan sikálja el a biztos információkat -, hogy valaki kábszert, talán LSD-t kevert a szinte mindenki által bőségesen fogyasztott sangriába.

Az eleinte a sok munka után felszabadult lazulásnak induló este véres rémálomba torkollik, amelynek a különlegessége épp az, hogy nem az egyes figurák önmagába merülésébe nyerünk betekintést, hanem csak azt láthatjuk, hogy – számunkra továbbra is rejtve maradó belső folyamatok hatására – miként viselkedik a többiekkel. Noé a filmidő több mint felét csak arra áldozza, hogy az egyre őrültebbé és erőszakosabbá váló buli atmoszféráját a vásznon – de főleg bennünk – reprodukálja. Az Eksztázis egyetlen hosszú trip lenyűgöző mozgóképes megtestesülése a filmvásznon, aminek minőségét a lenyűgöző képi- és hanghatások csupán kezdeményezik, végül a bennünk zajló érzékszervi, testi és mentális folyamatok teljesítik azt be. A film folyamatosan mozgó, helyszínről helyszínre és alakról alakra vándorló kamerával felvett nagyon hosszú snitteket (az egyik negyven percig tart!) rövid, gyorsan vágott jelenetekkel váltogat, így teremtve meg a film egészét tekintve egy kinematikus táncra emlékeztető, tűpontosan koreografált ritmust.

Természetesen most sem igaz a módosult tudatállapot filmekkel kapcsolatban rendszeresen elsütött bon mot, hogy betépve lehet igazán élvezni: a „műfaj” igazán jó darabjainak ugyanis abban rejlik az ereje, hogy józanul visz el olyan utazásra, ahova leginkább csak szerekkel juthatunk el. Gaspar Noé-nál, a film Hieronymus Bosch-ánál maga a mozi válik öntudatot elhomályosító droggá, amint azt a film utolsó, az egyik táncos szemébe csepegtetett LSD-csöppek hatására kifehéredő képein láthatjuk. Az Eksztázis nem nagy film, nem korszakalkotó remekmű, de olyan erejű, magával ragadó, bőr alá kúszó moziélmény, amelyből kevés akad a filmtörténetben – nagy szerencse, hogy nálunk is látható nagyvásznon. Ugyanakkor nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy itt is tetten érhető az a kevéssé leplezett rasszizmus, amivel Noét már korábbi filmjei kapcsán is megvádolták: az összes igazán kegyetlen, erőszakos vagy felháborító gesztust „véletlenül” mindig a fekete szereplők követik el. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek