Neverland elhagyása
2019.04.29.

Az HBO kétrészes dokumentumfilmjében (Neverland elhagyása) két egykori áldozat vall arról, hogyan molesztálta őket minden idők egyik legnagyobb popsztárja, Michael Jackson. A dokumentumfilm azonban nem csak őket bírja rá arra, hogy a múlttal szembenézzenek. Minket, nézőket is önvizsgálatra késztet: mihez kezdjünk azzal, ha a kedvenc számainkat épp egy szörnyeteg jegyzi? HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Pán Péter-szindróma. Ez volt a mese vagy inkább a pszichológiai magyarázat, amellyel hosszú évtizedeken át etette Michael Jackson és PR csapata a közvéleményt és a rajongókat. A popsztárt azért láthatjuk úton-útfélen kisfiúk társaságában, azért viseli úgy a szívén a gyermekek sorsát, mert valójában ő maga is egy nagyra nőtt gyermek, felnőtt testbe szorult gyermeki lélek. Oprah Winfrey 1993-ban készített Jacksonnal egy interjút, amelyben a popsztár lényegében maga jelölte ki ezt a fajta értelmezési keretet – a kérdésre, hogy olyannak tartja-e magát, mint Pán Péter, a válasza a következő volt: „Nem, én vagyok Pán Péter”. 
 
A Pán Péter-narratívát csak még inkább megerősítette, hogy 1989-ben Jackson kitárta a gyerekek előtt egy kaliforniai ranchon saját Sohaországának kapuit. Neverland, ahol a regény szerint elég csak mindent tündérporral meghinteni és a gond egyből elszáll, a Jackson-féle változatban egy vattacukorba csomagolt, csokisziruppal leöntött gigantikus vidámparkot jelentett – a sztár itt fogadta a világ minden tájáról a gyerekrajongóit, akik kedvükre játszhattak a hatalmas birtokon. 

Az első hírek, amelyek Jacksont szexuális zaklatásokkal hozták kapcsolatba, épp Neverland apropóján kaptak szárnyra. Előlépett a homályból az egyik első áldozat, a 13 éves Jordan Chandler, akivel több hónapos huzavona után Jackson jogászcsapata végül peren kívül megegyezett. A szellemet azonban többé már nem lehetett visszagyömöszölni a palackba – példának okáért az ITV és a Granada Televison közös dokumentumfilmjét (Living with Michael Jackson) is sikerült elkészíteni és 2003-ban műsorra tűzni. A filmben Jackson aktuális „kisbarátját” Gavin Arvizónak hívják – a popsztár a beszélgetés közben a fiú kezét szorongatja, és teljes természetességgel közli az interjút készítő Martin Bashirral, hogy bizony, szoktak egy hálószobában is aludni, ami – természetesen – nem jelent szexuális kapcsolatot közöttük. Bashir dokumentumfilmje megélt egy 2005-ös folytatást is (Michael Jackson's Secret World), amiben (magán)nyomozók, ügyvédek és pszichológusok is sorra megszólalnak, így aztán azoknak a nézőknek, akik a két dokumentumfilm közül látták az egyiket, esetleg mind a kettőt, valószínűleg már bő egy évtizede szent meggyőződése lehetett (ártatlanság vélelme ide vagy oda), hogy a popsztár pedofil volt.

Ilyen előzmények után mutatta be 2019-ben az HBO azt a kétrészes dokumentumfilmet (Neverland elhagyása), amely ismét a középpontba állította a pedofíliát Jackson kapcsán. Az HBO dokumentumfilmje azzal, hogy a korábbi külső nézőpontokat belsőkre, a két áldozatéra (Jimmy Safechuck és Wade Robson) cserélte, és a vallomást tette meg a film műfajává, egyértelműen egy újabb és az eddigieknél megrázóbb jelentésréteget adott a témához. A két felnőtt, ma már családos férfi vallomása az egyezések folytán lényegében egy szexuális ragadozó profilját vázolja fel – a séma, amit Jackson évtizedeken át követett, annyira következetes és jellegzetes, hogy kriminalisztikai tankönyvekbe illő. A kisfiúkat ugyanazokkal a módszerekkel cserkészte be, előbb a családjukat elbűvölve, majd magukat az áldozatokat is, akik megrészegülve a különleges bánásmódtól, egy sztár figyelmétől egészen addig a pontig kivételezettnek érezték/gondolták a helyzetüket, amíg rá nem döbbentek, hogy a soron következő turnén már egy másik fiúra cserélték őket.


A Neverland elhagyása messze túlmutatva önmagán számos kérdést felvet, mi most csak egyre fókuszálnánk. Nevesen: ha feltételezzük (de inkább a zsigereinkben érezzük), hogy Jimmy Safechuck és Wade Robson igazat mond, hogyan viszonyuljunk nézőként/kritikusként azokhoz a tehetségekhez, akik magánemberként simán kimerítik a szörnyeteg-kategóriát? 
 
Az HBO épp akkor porolta le a Jackson-aktát, amikor ez a kérdés a #metoo kapcsán a filmiparban egy ideje már napirenden volt – elég csak Harvey Weinsteinre, Kevin Spacey-re vagy Woody Allenre gondolnunk. A Neverland elhagyása ismét az arcába tolta nézőnek/rajongónak/kritikusnak az örökbecsű kérdést: elválasztható-e a művész/író/színész stb. személye a műalkotástól? 

Ha az, aki a műalkotást létrehozta, már jó ideje halott, az imént megfogalmazott dilemma nem nevezhető igazán annak – ha nem is nagy örömmel, de megemésztettük már, hogy Alfred Hitchcock sorra készítette ki idegileg a szép szőke színésznőit, vagy hogy Verlaine majdnem kirugdalta a saját gyerekét a neje hasából. Az igazi probléma a kortársak esetében merül fel vagy olyanoknál, mint Michael Jackson, aki még élő és aktív generációk bálványa.
 
Az amerikai Új Kritika a 20. század elején leválasztotta a művészt a művéről azt vallva, hogy minden műalkotás önmagában áll – egy igazán jó műalkotásnak időtállónak kell lennie, túl kell élnie/lépnie azon a koron, kulturális közegen, amelyben megszületett. Az Új Kritika nézeteit adaptálva azt mondhatjuk, édes mindegy, hogy Jackson hány életet tett tönkre, milyen ember volt, a lényeg, hogy kiadta a Thrillert és ezzel megreformálta a popzenét, és amúgy is a jövő generációi döntenek arról, hogy időtálló-e, amit létrehozott. 


A posztmodern kritikaelméletek megjelenésével azonban az Új Kritika ezen szemlélete átértékelődött – az értelmezés (nagyon leegyszerűsítve) a szövegről/képről etc. áttevődött a befogadóra/olvasóra/nézőre. Roland Barthes híres röpirata, A szerző halála (1968) szerint nem az alkotó hozza létre a művet, hanem a befogadó, méghozzá azáltal, hogy kapcsolatba lép vele: elolvassa, megnézi, meghallgatja. A szerző halott, nincs kontrollja a saját műve felett, ami azt jelenti, hogy egyetlen műalkotásnak sem lehet soha stabil a jelentése – a jelentést minden újabb és újabb korszakban társszerzőként a közönség és a közönség részeként a kritikus hozza létre. Ha magunkból mint befogadókból indulunk ki, a helyzet rögtön tovább árnyalódik: ugyanúgy értelmezzük-e vajon a Neverland elhagyása után az 1992-ben született In The Closet című Michael Jackson-számot, amely egy titokban tartandó szexuális viszonyról szól, mint ahogy a szám megjelenésekor értelmeztük? 

Az Új Historizmus szerint azt a kort és kulturális közeget is mindig meg kell értenünk, amelyben egy adott mű megszületett. Jackson esetében mondjuk a kilencvenes évek sztárkultuszát és a konjunktúra éveit, amikor hiába állt elő 1993-ban a Jackson család fekete báránya, La Toya Jackson egy Tel Aviv-i sajtótájékoztatón azzal, hogy Jackson pedofil, a világ számára egyszerűbb volt Jackson szupersztársága és az általa termelt rengeteg pénz miatt elfogadni a Pán Péter-szindrómát magyarázatként arra, hogy miért zárkózik be napokra kisfiúkkal a szobájába, mint belegondolni a valóságba.

Kellettek ahhoz a pedofilbotrányok, a feminizmus megerősödése, a kriminalisztikában a profilalkotás általánossá válása, és a módszer megismertetése a közvéleménnyel a különböző filmeknek/sorozatoknak/könyveknek köszönhetően, hogy több évtizeddel később már más szemmel nézhessünk a Jackson életműre. 

Tőlünk függ  tehát, hogy felvállalva valamiféle aktivista magatartást, azzal büntetjük-e Jacksont utólag, hogy nem hallgatjuk többet a számait, nem vesszük meg a lemezeit, nem nézzük meg a filmjeit és a videóit. Több cég, múzeum, rádió épp ezt a megoldást, vagyis a bojkottot választotta, az áldozatok oldalára állt, jelezve, hogy jelen kulturális közegben, 2019 uralkodó értékrendjébe nem férhet bele egy szexuális ragadozó munkássága, legyen művészként bármilyen tehetséges is. Ám épp annak köszönhetően, hogy Jackson klasszikus popszámok sorát hagyta hátra, vagyis letette a névjegyét a popzenében, könnyen lehet, hogy a jövő generációit már „csak” annyira fogja érdekelni, hogy pedofil volt, mint amennyire minket érdekel Alfred Hitchcock nőgyűlölete.  
 
A film adatlapja a Magyar Filmadatbázisban itt található. 
Címkék: HBO, Michael Jackson