A Don Juan-motívum végigvonul a művészettörténeten Tirso de Molinától Mozarton át Johnny Depp filmjéig, de a figura legalább annyira kényelmetlen, mint vonzó. Főleg, ha a velencei kalandort, Giacomo Casanovát is az archetípus megtestesülésének tekintjük. Casanova (1725-1798) emlékirataival, legendájával elérte azt, hogy neve a donjuanizmus szinonimájává váljon, egészen addig, míg a szexuális szabadosság újabb figurái kiszorították a pikszisből. Csakhogy egy Hugh Hefner soha nem lesz olyan érdekes, mint Casanova. Casanova lényének lényege a története hajlíthatósága: hogy bármit lehet hazudni róla, nem fog ártani neki. Sőt.

 

De nem csak Casanova személyének áldozott az Óbudai Danubia Zenekar ezen a koncerten, sokkal inkább a történelmi kontextust, a miliőt akarta bemutatni, a felvilágosodás korának szellemi homályát, amikor a hétköznapokban egymás mellett megfért a rabság és a szabadság, az igazság és az igazságtalanság. Azt mutatta meg a koncert, hogy nézett ki az a kor, amelyből Casanova kinőhetett.

 

Az ÓDZ koncertje a házigazda, Eckhardt Gábor felvezetőjével kezdődött. Az általa tálalt szövegek erénye, hogy rögtön eszmetörténeti kontextusba helyezik a hallgatót – jelen esetünkben Casanova hitvallását halljuk, aki hiába volt olyan, amilyen, mégis Isten lényének ecsetelésével kezdi az emlékiratait. „Egész életemben érzékiségem áldozata voltam (…), szüntelen tévelygésben éltem, de ezt mindvégig tisztán láttam” – mondja a nagy csaló. „Ahol a szerelem közbeszól, ott rendszerint mindkét felet rászedik.”

 

Beethoven Waldstein-variációit Eckhardt, valamint az ÓDZ művészeti vezetője, Hámori Máté adta elő, s a könnyedén összedobott négykezes produkció hibátlan ugyan nem volt, de annál közvetlenebb. Rameau Zoroastre című operájának nyitányánál már nehezebb kérdéssel szembesültem. Talán vitán felüli, hogy a francia barokk szerző korhű stílusban szól a legjobban, ugyanakkor az is, hogy az ilyesfajta szigorúság nem tesz jót a régizene „ügyének” (már ha van neki ügye). Játszhatja-e fősodorbeli szimfonikus zenekar Rameau művét, s ha igen, milyen standard szerint ítéljük meg a játékát?  A Zoroastre nyitánya most nem volt olyan pattogó, nem hegyesedtek ki annyira a kottában birkózó kontrasztos karakterek, s az egész összhatás kicsit slamposabbnak tűnt az áhítottnál. Ami nem tett jót Rameau-nak, az szolgálta a Vivaldit, az Ombre vane kezdősorú áriát a Griseldából. A zene a moderato líraiságtól a sors kegyetlenségét illusztráló vonóstremolókig jut, és Balga Gabriella énekesnő magabiztosan tette meg az utat a kettő között. 

 

Az est második részében ismerős vizekre eveztünk Mozart Don Giovannijának három részletével. A nyitány, Leporello Katalógusáriája, illetve Don Giovanni és Zerlina duettje (La ci darem la mano) hangzott el.

 

Azt, hogy Casanova vörösboros altatóval kábított el butus nemesasszonyokat, már a #metoo-botrány előtt is kényelmetlen lett volna hallgatni. Eckhardt veszélyes manőverezéssel igyekszik az anekdotázást a felszínes társalgás szintjén tartani, és még csak nem is sugallja, hogy Casanova esetenként nem különbözött a körúton italokba ginát csempésző köztörvényesektől. Még szerencse, hogy Mozart szigorúbb volt a maga Casanovájával, és Don Giovannit az opera végén lerántják a pokolba.

 

Most azonban Don Giovanni nem diabolikus arcát mutatja felénk. Először a zenekar segítségével Eckhardt persze megmutatja, hogy már a nyitány első hangjában ott rejlik a cselekmény végkimenetele. Leporello áriája (Madamina, il catalogo…) Bakonyi Marcell előadásában szellemes, az operai tartalmat hűen tolmácsoló zeneiséggel szólal meg, na persze az énekes jobban érzi magát a címszereplő bőrében. Balga Gabriellával előadott duettjük érzéki, pajkos. Végülis szalonkoncerten ülünk, lehet, hogy nem is baj, hogy nem merülünk mélyebbre. A casanovai kor fülledt erotikájának, perverz szabadosságának utóízével hagyjuk ott a BMC koncerttermét.