Vannak olyan színdarabok, amelyek egy aktuális társadalmi kérdést nem túl eredeti módon ragadnak meg, netán csak felületesen karcolják a problémát, egy jó alkotócsapat kezei között azonban mégis képesek „betalálni”. A kortárs amerikai szerző, Branden Jacobs-Jenkins Gloria című műve ebbe a kategóriába tartozik: alapvetően nem mond többet annál a közhelynél, miszerint a kortárs amerikai médiagépezet belső világa a farkastörvények szerint működik; az számít atipikusnak, ha valaki nem a másik lenyomása által szeretne feljebb jutni azon a bizonyos karrierlétrán. Hajdu Szabolcs rendező kezei között ez a történet mégis elgondolkodtat és magával ragad, ami a rendező által használt formának és játékmódnak, valamint a Radnóti Színház kitűnő színészeinek köszönhető. Ami a rendezést illeti: Hajdu Szabolcs intim közelséget teremt a játszók és a nézők között, ugyanazt a formát használva, mint amit a lakásszínházi Ernelláék Farkaséknál vagy a Kálmán-nap című előadásai esetében is magasfokú művészi érzékenységgel kimunkált. Éppen ezért a Tesla Loft termébe való belépéskor az első gondolatom az volt, hogy ez az előadás a Radnótiban nem működne (a Radnóti a mögötte található épület bontása miatt a nagyobb teret igénylő előadásait külső helyszíneken tartja). A Teslában ugyanis a terem adottságainak kihasználásával Pater Sparrow autentikus irodabelsőt hozott létre: dizájnos irodaasztalokat látunk, rajtuk Apple-laptoppal, középen egy kanapé, oldalt a főnöki szoba ajtaja és egy (működésképtelen) lift látható. És mivel a terem az emeleten van, így a hátsó lépcsőház is kapóra jön az irodaház-atmoszféra megteremtéséhez. Ebben az intim térben zajlik a játék, amiből könnyen következtetni lehet arra, hogy Hajdu Szabolcsot most sem az elméletszagú megállapítások érdeklik a médiavilág belső viszonyairól, sokkal inkább az emberi viselkedésmintákra és a munkahelyi környezetben kialakuló kapcsolattípusokra helyezi nagyítólencséjét. 

Az előadás mindezt, a darab hangsúlyait precízen kiemelve (dramaturg: Kelemen Kristóf) két síkon ábrázolja. Az előadás első fele gyorsan felskicceli a szerkesztőségbeli személyiségtípusokat: megismerjük a szorongását és agresszióját alkohollal oldó Deant (Porogi Ádám), a munkaidejének nagyobb részét a Starbucksban töltő Instagram-cicababa Kendrát (Sodró Eliza), a stréberségét jól rejtő Anit (Lovas Rozi), a csendes gyakornokfiút (Vilmányi Benett), a folyton csendet kérő Lorint (Rusznák András). Egyedül Gloriáról (Martinovics Dorina) nem szerezhetünk mély benyomást (ugyanis alig van a színen), pusztán a többi szereplő elbeszéléseiből értesülünk néhány nem túl bizalomgerjesztő tulajdonságáról (miszerint egy pszichopata őrült, aki Deanen kívül alig kommunikál valakivel a csapatból). Színházilag egy duplafenekű játék bontakozik ki, hiszen a szerkesztőség valójában maga is színpad, ahol a többiek folyamatosan egymást monitorozzák, mi pedig voyeurként azt figyeljük, hogy néhány pitiánernek tűnő momentumból miként bontakozik ki ennek a közegnek az összes pszichés defektusa. A munkahelyi pletykaéhség, a folyamatos gyanakvás, a másik gyenge pontját kereső tesztkérdések, a ki kivel van jóban dinamikája igen nagy dózisban tolul az arcunkba, miközben a végig jelenlévő irónia hatására a történet korántsem válik zavaróan didaktikussá. Erősen ironikus fénytörésben látjuk például, amikor Dean privát szféráját lazán megsértve Ani belekukkant kollégája készülő kéziratába, s elröhögcsél annak gagyi címén; vagy amikor az ismert énekesnő öngyilkosságának kiderülésekor Kendrán eluralkodik a teátrális gyász, mégis rögtön azon kezd el gondolkodni, hogy miként profitálhatna az anyag megírásából. Rövid, de szintén kitűnő jelenet, amikor Lorin többedszerre figyelmezteti kollégáit a zajra, és természetesen a ranglétra legalsó fokán lévő, mindig csöndes gyakornokot teremti le. 

Az a típusú fekete humor, amely finom lepelként ereszkedik rá az előadásra, megmagyarázhatatlan feszültséget generál: a történet előrehaladtával folyamatosan az volt az érzésem, hogy valami robbanni fog. És részben így is lett: igazi action gratuite-ként, pontosan a történet közepén Gloria vérengzést rendez a szerkesztőségben, egyedül Deant hagyja életben azok közül, akik az útjába kerülnek, majd magával is végez. Deanen kívül három túlélő van, ami a történet szempontjából is releváns: Nan, a színen addig nem szereplő főnöknő, az épületből kimenekült Lorin és a szerencséjére a Starbucksban kávézgató Kendra. Ekkor válik világossá, hogy a darab címe miért Gloria, noha róla tudtuk meg eddig a legkevesebbet: a tettén keresztül a Gloria-ügyet jelentő teljes eseményláncolat a virtualitásban saját életre kel és túlnő saját magán. Nem az a kérdés, hogy mi hogyan történt, hanem hogy miként adható el, hogy Gloria tette miként piacosítható a leghatékonyabban. Csendes keresztény utalás is rejtőzik itt, ráadásul negatív kontextusban: a darab a név dicsfény-jelentésével játszik, ugyanis a túlélők a gyilkosság (a bűn) felhasználásával szeretnének a saját karrierjükben minél nagyobb dicsőséget kivívni. Jacobs-Jenkins darabja a korszellemre rezonál, ennek kapcsán Szabó Tibor Benjámin egyik néhány évvel ezelőtti londoni könyvvásárról született netnaplója jut eszembe: „a könyv itt maximum passzió lehet. Ilyen ez. És lám, kiderült, rossz a metafora. Nem vágóhíd, hanem rabszolgapiac. A költő, az író kiadja/kinyitja lelkét, fájdalmát, örömét, aztán beletölti a szövegbe – itt meg ezeket forintosítják. Dollárosítják. Egy szerelem 1000-3000 dollár. Egy erősebb szenvedés 10000 dollár is lehet.” 

Itt sincs másról szó, mint a traumát átélt egyén szenvedéséről, amiről jónéhány bőrt le lehet húzni: ez a legkelendőbb árucikk, egyedül a megfelelő forma megtalálása a kulcskérdés. Ezért is indul meg a gusztustalan harc a túlélők között a Gloria-ügy kisajátításáért. Rövid, de ütős jelenetszekvenciák következnek, több nézőpontból ismerjük meg, ahogy a vérfürdő sokkja a szereplőkben tovább él. Dean nyolc hónappal később találkozik Kendrával egy kávézóban, megzsarolja, ugyanis alá akar íratni vele egy titoktartási nyilatkozatot az egykori szerkesztőségbeli ügyekről. A lány persze erre nem hajlandó, Dean – aki alig pár perce igyekezett megsajnáltatni magát korábbi idegösszeomlása miatt – hirtelen elkezdi szidalmazni, rátámad, míg erőszakkal ki nem dobják a kávézóból. Ők még csak könyvtervekben gondolkodnak, Nan, a korábbi főnök azonban (a profin átalakult Martinovics Dorina játssza), aki az irodájában vészelte át Gloria vérfürdőjét, megrendülve mesél emlékeiről szerkesztőjének, aki persze rögtön le is csap a témára. „Gondolod, hogy le kellene írni?” – kérdezi ártatlanul, mire a válasz: „igen, de nem baj, mert [hangrögzítővel] úgyis felvettem.” Ebből azonban már nemcsak könyv lesz, hanem sorozat, és ez a harmadik állomás, ahol Lorin is visszatalál a történetbe. Merthogy ő az, aki kívül marad, aki nem szeretne alkalmazkodni ennek a világnak a szabályaihoz. Saját bőrén tapasztalja meg ennek keserű következményét: az utolsó jelenetben egy másik szerkesztőségben kezd el dolgozni gyakornokként: főnöke egy tizenkilenc éves srác (Vilmányi Benett), kollégái pedig papírmasé típusfigurák. Nincs feloldás, nincs komoly tanulság, Lorin a ranglétra legalján van évtizednyi tapasztalattal a háta mögött, a szín elsötétül, csak a lemenő nap fénye világítja be a szobát. 

Itt már mindennemű szatirikus tónus hiányzik, inkább a személyes dráma domborodik ki, amiben persze bőven van moralizálás, ám újfent hangsúlyozom: nem a történet fontos, hanem az, ahogyan Hajdu Szabolcs a darabbal összeolvadó, viselkedésfókuszú színházi nyelvet beszéli. A Radnóti ütőképes színészei pedig nagyon jól értik ezt a dialektust. Nincsenek nagy, harsány alakítások, a színészi munka finommechanikájára látunk rá, ezért is lesznek a karakterrajzok rendkívül autentikusak. Porogi Ádám fojtott, azonos hangszínen tartott színpadi beszéde kitűnően érzékelteti, hogy Dean figurájának milyen komoly erőfeszítést okoz kordában tartani agresszivitását. Sodró Eliza ismét mélyre hatol, Kendra esetében a hanghordozás, a mozgás és a mimika hármasa által hívja életre az intrikus cicababa-karaktert, amit Nagy Fruzsina kitűnő jelmeze felerősít. 

 

Olajozottan működnek a szerepváltások is, Martinovics Dorina riasztóan befordult Gloriája után gyorsan vált a büszke, de érzéki főnöknő-figurára, Vilmányi Benett csendes, határozatlan gyakornoksrácából hiteles Starbucks-pincér, majd hátranyalt hajú, Hawaii-inges ficsúr lesz főnökként. Lovas Rozi az első részben kitűnő pszeudo-stréber Aniként, ám még inkább remekel az utolsó részbeli butuska könyvmoly-szerkesztő szerepében. Rusznák András Lorinként ismét közeli viszonyt alakít ki szerepével, ő a tapasztalt, autonóm, fura szemüveges pasas, aki nem a környezetére, hanem a feladataira koncentrál, s annak ellenére, hogy ő lesz a kezdőkörbe visszalökött újságíró, Rusznák egy gramm pátoszt sem érvényesít játékában. 

 

Remek élmény megtapasztalni egy ilyen magas színvonalú társulati összmunkát, ezért is jutott eszembe (szigorúan a történet felől nézve), hogy a moralizálás talán a színházra mint műfajra vonatkoztatható leginkább. Hiszen a rendezés mintha azt sugallná, hogy a tömegmédia korában mégis van egy sziget, ahol a másolatok másolata és az ezerszer lerágott témák miatti érzelmi immunitás közepette még mindig beleborzongunk és hirtelen elgondolkodunk Gloria fegyverének ropogásakor azon, hogy ami itt velünk történik, fikció-e vagy a valóság.

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.