Branden Jacobs-Jenkins: Gloria / Radnóti Színház
2019.05.08.

Személyiségdaráló médiavilág belülről, vadkapitalizmus és vérfürdő. Mindez egy előadásban, Hajdu Szabolcs és a Radnóti színészeinek megkapó együttműködésében, igazi viselkedésfókuszú színházi nyelven. FRITZ GERGELY KRITIKÁJA.

Sodró Eliza, Lovas Rozi
Sodró Eliza, Lovas Rozi
Vannak olyan színdarabok, amelyek egy aktuális társadalmi kérdést nem túl eredeti módon ragadnak meg, netán csak felületesen karcolják a problémát, egy jó alkotócsapat kezei között azonban mégis képesek „betalálni”. A kortárs amerikai szerző, Branden Jacobs-Jenkins Gloria című műve ebbe a kategóriába tartozik: alapvetően nem mond többet annál a közhelynél, miszerint a kortárs amerikai médiagépezet belső világa a farkastörvények szerint működik; az számít atipikusnak, ha valaki nem a másik lenyomása által szeretne feljebb jutni azon a bizonyos karrierlétrán. Hajdu Szabolcs rendező kezei között ez a történet mégis elgondolkodtat és magával ragad, ami a rendező által használt formának és játékmódnak, valamint a Radnóti Színház kitűnő színészeinek köszönhető. Ami a rendezést illeti: Hajdu Szabolcs intim közelséget teremt a játszók és a nézők között, ugyanazt a formát használva, mint amit a lakásszínházi Ernelláék Farkaséknál vagy a Kálmán-nap című előadásai esetében is magasfokú művészi érzékenységgel kimunkált. Éppen ezért a Tesla Loft termébe való belépéskor az első gondolatom az volt, hogy ez az előadás a Radnótiban nem működne (a Radnóti a mögötte található épület bontása miatt a nagyobb teret igénylő előadásait külső helyszíneken tartja). A Teslában ugyanis a terem adottságainak kihasználásával Pater Sparrow autentikus irodabelsőt hozott létre: dizájnos irodaasztalokat látunk, rajtuk Apple-laptoppal, középen egy kanapé, oldalt a főnöki szoba ajtaja és egy (működésképtelen) lift látható. És mivel a terem az emeleten van, így a hátsó lépcsőház is kapóra jön az irodaház-atmoszféra megteremtéséhez. Ebben az intim térben zajlik a játék, amiből könnyen következtetni lehet arra, hogy Hajdu Szabolcsot most sem az elméletszagú megállapítások érdeklik a médiavilág belső viszonyairól, sokkal inkább az emberi viselkedésmintákra és a munkahelyi környezetben kialakuló kapcsolattípusokra helyezi nagyítólencséjét. 

Vilmányi Benett, Porogi Ádám
Vilmányi Benett, Porogi Ádám
Az előadás mindezt, a darab hangsúlyait precízen kiemelve (dramaturg: Kelemen Kristóf) két síkon ábrázolja. Az előadás első fele gyorsan felskicceli a szerkesztőségbeli személyiségtípusokat: megismerjük a szorongását és agresszióját alkohollal oldó Deant (Porogi Ádám), a munkaidejének nagyobb részét a Starbucksban töltő Instagram-cicababa Kendrát (Sodró Eliza), a stréberségét jól rejtő Anit (Lovas Rozi), a csendes gyakornokfiút (Vilmányi Benett), a folyton csendet kérő Lorint (Rusznák András). Egyedül Gloriáról (Martinovics Dorina) nem szerezhetünk mély benyomást (ugyanis alig van a színen), pusztán a többi szereplő elbeszéléseiből értesülünk néhány nem túl bizalomgerjesztő tulajdonságáról (miszerint egy pszichopata őrült, aki Deanen kívül alig kommunikál valakivel a csapatból). Színházilag egy duplafenekű játék bontakozik ki, hiszen a szerkesztőség valójában maga is színpad, ahol a többiek folyamatosan egymást monitorozzák, mi pedig voyeurként azt figyeljük, hogy néhány pitiánernek tűnő momentumból miként bontakozik ki ennek a közegnek az összes pszichés defektusa. A munkahelyi pletykaéhség, a folyamatos gyanakvás, a másik gyenge pontját kereső tesztkérdések, a ki kivel van jóban dinamikája igen nagy dózisban tolul az arcunkba, miközben a végig jelenlévő irónia hatására a történet korántsem válik zavaróan didaktikussá. Erősen ironikus fénytörésben látjuk például, amikor Dean privát szféráját lazán megsértve Ani belekukkant kollégája készülő kéziratába, s elröhögcsél annak gagyi címén; vagy amikor az ismert énekesnő öngyilkosságának kiderülésekor Kendrán eluralkodik a teátrális gyász, mégis rögtön azon kezd el gondolkodni, hogy miként profitálhatna az anyag megírásából. Rövid, de szintén kitűnő jelenet, amikor Lorin többedszerre figyelmezteti kollégáit a zajra, és természetesen a ranglétra legalsó fokán lévő, mindig csöndes gyakornokot teremti le. 

Porogi Ádám, Sodró Eliza
Porogi Ádám, Sodró Eliza
Az a típusú fekete humor, amely finom lepelként ereszkedik rá az előadásra, megmagyarázhatatlan feszültséget generál: a történet előrehaladtával folyamatosan az volt az érzésem, hogy valami robbanni fog. És részben így is lett: igazi action gratuite-ként, pontosan a történet közepén Gloria vérengzést rendez a szerkesztőségben, egyedül Deant hagyja életben azok közül, akik az útjába kerülnek, majd magával is végez. Deanen kívül három túlélő van, ami a történet szempontjából is releváns: Nan, a színen addig nem szereplő főnöknő, az épületből kimenekült Lorin és a szerencséjére a Starbucksban kávézgató Kendra. Ekkor válik világossá, hogy a darab címe miért Gloria, noha róla tudtuk meg eddig a legkevesebbet: a tettén keresztül a Gloria-ügyet jelentő teljes eseményláncolat a virtualitásban saját életre kel és túlnő saját magán. Nem az a kérdés, hogy mi hogyan történt, hanem hogy miként adható el, hogy Gloria tette miként piacosítható a leghatékonyabban. Csendes keresztény utalás is rejtőzik itt, ráadásul negatív kontextusban: a darab a név dicsfény-jelentésével játszik, ugyanis a túlélők a gyilkosság (a bűn) felhasználásával szeretnének a saját karrierjükben minél nagyobb dicsőséget kivívni. Jacobs-Jenkins darabja a korszellemre rezonál, ennek kapcsán Szabó Tibor Benjámin egyik néhány évvel ezelőtti londoni könyvvásárról született netnaplója jut eszembe: „a könyv itt maximum passzió lehet. Ilyen ez. És lám, kiderült, rossz a metafora. Nem vágóhíd, hanem rabszolgapiac. A költő, az író kiadja/kinyitja lelkét, fájdalmát, örömét, aztán beletölti a szövegbe – itt meg ezeket forintosítják. Dollárosítják. Egy szerelem 1000-3000 dollár. Egy erősebb szenvedés 10000 dollár is lehet.” 

Rusznák András. Fotók: Dömölky Dániel. Forrás: Radnóti Színház
Rusznák András. Fotók: Dömölky Dániel. Forrás: Radnóti Színház
Itt sincs másról szó, mint a traumát átélt egyén szenvedéséről, amiről jónéhány bőrt le lehet húzni: ez a legkelendőbb árucikk, egyedül a megfelelő forma megtalálása a kulcskérdés. Ezért is indul meg a gusztustalan harc a túlélők között a Gloria-ügy kisajátításáért. Rövid, de ütős jelenetszekvenciák következnek, több nézőpontból ismerjük meg, ahogy a vérfürdő sokkja a szereplőkben tovább él. Dean nyolc hónappal később találkozik Kendrával egy kávézóban, megzsarolja, ugyanis alá akar íratni vele egy titoktartási nyilatkozatot az egykori szerkesztőségbeli ügyekről. A lány persze erre nem hajlandó, Dean – aki alig pár perce igyekezett megsajnáltatni magát korábbi idegösszeomlása miatt – hirtelen elkezdi szidalmazni, rátámad, míg erőszakkal ki nem dobják a kávézóból. Ők még csak könyvtervekben gondolkodnak, Nan, a korábbi főnök azonban (a profin átalakult Martinovics Dorina játssza), aki az irodájában vészelte át Gloria vérfürdőjét, megrendülve mesél emlékeiről szerkesztőjének, aki persze rögtön le is csap a témára. „Gondolod, hogy le kellene írni?” – kérdezi ártatlanul, mire a válasz: „igen, de nem baj, mert [hangrögzítővel] úgyis felvettem.” Ebből azonban már nemcsak könyv lesz, hanem sorozat, és ez a harmadik állomás, ahol Lorin is visszatalál a történetbe. Merthogy ő az, aki kívül marad, aki nem szeretne alkalmazkodni ennek a világnak a szabályaihoz. Saját bőrén tapasztalja meg ennek keserű következményét: az utolsó jelenetben egy másik szerkesztőségben kezd el dolgozni gyakornokként: főnöke egy tizenkilenc éves srác (Vilmányi Benett), kollégái pedig papírmasé típusfigurák. Nincs feloldás, nincs komoly tanulság, Lorin a ranglétra legalján van évtizednyi tapasztalattal a háta mögött, a szín elsötétül, csak a lemenő nap fénye világítja be a szobát. 

Itt már mindennemű szatirikus tónus hiányzik, inkább a személyes dráma domborodik ki, amiben persze bőven van moralizálás, ám újfent hangsúlyozom: nem a történet fontos, hanem az, ahogyan Hajdu Szabolcs a darabbal összeolvadó, viselkedésfókuszú színházi nyelvet beszéli. A Radnóti ütőképes színészei pedig nagyon jól értik ezt a dialektust. Nincsenek nagy, harsány alakítások, a színészi munka finommechanikájára látunk rá, ezért is lesznek a karakterrajzok rendkívül autentikusak. Porogi Ádám fojtott, azonos hangszínen tartott színpadi beszéde kitűnően érzékelteti, hogy Dean figurájának milyen komoly erőfeszítést okoz kordában tartani agresszivitását. Sodró Eliza ismét mélyre hatol, Kendra esetében a hanghordozás, a mozgás és a mimika hármasa által hívja életre az intrikus cicababa-karaktert, amit Nagy Fruzsina kitűnő jelmeze felerősít. 
 
Olajozottan működnek a szerepváltások is, Martinovics Dorina riasztóan befordult Gloriája után gyorsan vált a büszke, de érzéki főnöknő-figurára, Vilmányi Benett csendes, határozatlan gyakornoksrácából hiteles Starbucks-pincér, majd hátranyalt hajú, Hawaii-inges ficsúr lesz főnökként. Lovas Rozi az első részben kitűnő pszeudo-stréber Aniként, ám még inkább remekel az utolsó részbeli butuska könyvmoly-szerkesztő szerepében. Rusznák András Lorinként ismét közeli viszonyt alakít ki szerepével, ő a tapasztalt, autonóm, fura szemüveges pasas, aki nem a környezetére, hanem a feladataira koncentrál, s annak ellenére, hogy ő lesz a kezdőkörbe visszalökött újságíró, Rusznák egy gramm pátoszt sem érvényesít játékában. 
 
Remek élmény megtapasztalni egy ilyen magas színvonalú társulati összmunkát, ezért is jutott eszembe (szigorúan a történet felől nézve), hogy a moralizálás talán a színházra mint műfajra vonatkoztatható leginkább. Hiszen a rendezés mintha azt sugallná, hogy a tömegmédia korában mégis van egy sziget, ahol a másolatok másolata és az ezerszer lerágott témák miatti érzelmi immunitás közepette még mindig beleborzongunk és hirtelen elgondolkodunk Gloria fegyverének ropogásakor azon, hogy ami itt velünk történik, fikció-e vagy a valóság.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 
Szerző: Fritz Gergely