Ferdinand von Schirach: Terror / Weöres Sándor Színház, Szombathely
2019.05.15.

A Terror című darabot három év alatt harmadszor mutatták be - még nem mondhatjuk, hogy végigsöpör az országon, de már nem kell bemutatnunk Ferdinand von Schirach sztárügyvédből lett forgatókönyv- és drámaíró pályáját és családfáját, a mű sztoriját sem. Mi lehet a darab hazai – és persze nemzetközi – sikerének a titka? Vagy rossz szóviccel: miért van a Terror a levegőben? PAPP TÍMEA KRITIKÁJA.

Ha a szöveget tekintjük, a válasz magától értetődik: aki ma repülőjegyet vesz, vállalja a veszélyt, hogy terrortámadásban hal meg. A repülés dinamikusan bővülő iparág, az utasszámok, különösen a diszkont légitársaságoknál, évről évre komoly mértékben nőnek; de arányaiban még így is jóval alacsonyabb a repülőgépes merényletek száma, mint a földön elkövetetett, borzalmakban, brutalitásban a légieknél egyáltalán nem visszafogottabb terrorcselekményeké.

Kelemen Zoltán
Kelemen Zoltán

Magyarázhatjuk a tárgyalótermi drámák, filmek és sorozatok népszerűségével – amelyek iskolapéldája természetesen a Tizenkét dühös ember, de a formát más korosztályokra is szívesen alkalmazzák, elég csak a Tasnádi István írta Farkas és Piroska című, a Ciróka Bábszínházban néhány éve bemutatott darabra gondolnunk, amely a Grimm-mesét egy bírósági tárgyalás keretei között dolgozza fel, a végén pedig a nézők döntenek a farkas bűnösségéről.  A Terror azonban valódi dráma nélkül vitázik az erkölcsről. Vád- és védőbeszédek hangzanak el a jogfilozófia által korlátolt térben arról, „mérlegre tehető-e 164 ember élete hetvenezerrel szemben”, miközben a drámában semmi váratlan nem történik. Szombathelyen Jordán Tamás megpróbálta életszerűvé tenni a tárgyalási fikciót, azt a helyzetet, ami leosztott szerepeivel, eljárásrendjével, kötelező öltözékével, kellékeivel a ceremóniát és a teatralitást a valóságban sem nélkülözi. A történet azonban így is illusztráció marad. Akiket látunk, laboratóriumi körülmények közé helyezett, fiziológiai értelemben megtestesített típusok és elvek.

A Márkus Emília terembe érkező nézők alighogy leülnek, máris állhatnak fel, hogy színházi közönségből tárgyalótermi esküdtszékké alakuljanak. Szemben a zöldesszürke hátsó fallal, a méretes szövetségi sassal hitelesített natúr fa bírói pulpitussal fogadalomtétel közben mindenki szépen mondja a saját nevét, majd lemegy a fény, és mintha elveszne a játék komolysága. Természetesen a figyelem kényszere és a ránk adott, némi érzelmi zsarolással megpakolt hátizsák nyomja a vállunkat. Koncentrálunk a tényekre, adatokra, indoklásokra, összefüggésekre, vallomásokra, vádlottra, szakértőre, ügyészre, ügyvédre, az áldozat hozzátartozójára, mintha egy krimiben fel kéne fejteni a szálakat; és feladatunknak megfelelően folyamatosan arra gondolunk, előttünk egy ember áll. A képből azonban egyetlen részlet sem hiányzik, ettől viszont egész egyszerűen kioldódik a feszültség.

Kiss Mari
Kiss Mari

Nézzük a pilótát, aki a munkaköri előírásnak és a repülési protokollnak megfelelően vezette a gépet. Egyértelműen rendben van vele minden, mintakatona, mentálisan stabil, betartja az előírásokat, konstruktívan válaszol a kérdésekre, makulátlan a múltja. Semmilyensége nem kelt ellenszenvet, épp ellenkezőleg: szimpatikus a karakter. Gyors internetes keresés után egyértelműen kijelenthetem, azok a színészek, akikre Lars Koch szerepét osztják, látványra kellemes jelenségek, szabályosan hősszerűek. Tegyük gyorsan hozzá, hogy nem a lázadó fajtából. Mivel nincs a színen virtuális szekrény, amiből csontvázak esnének ki (vö. pisztoly a színpadon), merem állítani, nincs az a síró özvegyi karakter, ami ezt a fajta helyesfiatalemberséget lenyomja.

(Zárójelben két kérdés. Vajon mi lenne Európában vagy az Egyesült Államokban a szavazás végeredménye, ha a pilótát nem európai külsejű színész játszaná? Jelenleg elsöprő többségben van a felmentés, egyedül Japánban tekintik bűnösnek a vadászpilótát, aki a 164 utassal és az egy terroristával teli gépet lelőtte, hogy egy stadion hetvenezres közönségét megmentse. Vagy mi lenne akkor a végeredmény, ha a pilóta neve törökös vagy arabos hangzású lenne?)

Fotók: Mészáros Zsolt. Forrás: Weöres Sándor Színház
Fotók: Mészáros Zsolt. Forrás: Weöres Sándor Színház

Balogh János megfelel a fenti ismérveknek, nem tehet róla, ránézésre kedvelhető. Végig szemből látjuk. Arca, felsőteste rezzenéstelen, hangja egyetlen rövid reakciótól eltekintve nyugodt. A katona Lars Kochban azonban mégis dúlnak érzelmek, ezt ökölbe szorított keze mutatja, illetve a döntéskényszert firtató ügyészi kérdés utáni kitörés, az emelt hang, a szónoki pult ütése, az abba kapaszkodás. Az ilyen váratlanságok hiányoznak a szövegből rettenetesen a feszültséghez, ahhoz, hogy a gondolatok képviselete helyett valódi figurákról és alakításokról beszélhessünk.

Kelemen Zoltán bírójának csupán technikai lebonyolítói szerepet írtak. Kálmánchelyi Zoltán ügyvédje kap egy alig érzékelhető civil árnyalatot az elfelejtett talárral, Kiss Mari ügyésznője pedig a történelmi és jogi kontextust némi anyai felhanggal citálja. Ugyan szakemberek szerint hármójuk kapcsolati dinamikája halvány reminiszcenciája az igazi bírósági játszmáknak, ez a tapasztalat híján nem elég érzékeny nézők esetében nem ugorja meg az ingerküszöböt. Ellentétben Franziska Meiser (Bálint Éva) indulatmentes gyászú özvegykarakterével, akinek sorsa jóval több empátiát igényel a közönség részéről, mint a pilótáé.

Ha a világ rendje olyan vitán felül állóan kétpólusú, mint amilyennek von Schirach beállítja, ha a mértékeket nem vizsgáljuk, kizárólag nem vagy alig feloldható dilemmákkal találjuk szembe magunkat. Elvekre szükség van, ez nem kétség. Ám nem árt, ha azokat időnként felülvizsgáljuk, vagy a legújabb korra oly jellemző egyoldalúság helyett komplexen próbáljuk értelmezni. Legalább a színpadon.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 

Szerző: Papp Tímea