Nyikolaj Luganszkij a Zeneakadémián
2019.03.25.

Korántsem Grigorij Szokolov az egyetlen olyan zongoraművész, aki hivatalnoki arccal sétál ki a pódiumra, közöny látszatát keltve ül a billentyűkhöz – ezt követően azonban játékával földrengéseket és szökőárakat idéz elő, tűzhányókat hoz működésbe. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Nyikolaj Luganszkij (1972) is a „látszólagos szenvtelenek” klubjának jelese. A pódiumon tanúsított viselkedésével semmit sem tesz azért, hogy a közönség kegyeit elnyerje. Mimikája, testmozgása játék közben vajmi keveset árul el a zene tartalmaival való közösségvállalásról (pedig szép számmal akadnak pályatársai, akiknek nagyon is a vonásaikra van írva, hogy éppen milyen zenét játszanak), és a produkciók után is úgy hajol meg, mint a kelletlen zeneiskolai növendék, akit rákényszerítettek, hogy koncerten lépjen fel, holott a pokolba kívánja az egész hercehurcát, inkább hazamenne gombfocizni.
 
De hát mint tudjuk, az számít, ami megszólal – és ami megszólal, az Luganszkij koncertjein minden szempontból rendkívüli. E szempontok között ott a hangszeres tudás, a teherbíró képesség, az intellektuális kapacitás, a hangzásigény – és ott a művek érzelmi-indulati tartalmainak kivételes intenzitású közvetítése is. Luganszkij tehát, miközben látszólag „házon kívül van”, hangszeresen és lélekben maradéktalanul azonosul az általa tolmácsolt kompozíciókkal.
 
Nyikolaj Luganszkij
Nyikolaj Luganszkij
A moszkvai születésű (és jelenleg is ott: a Konzervatóriumban tanító) művész, Tatjána Nyikolajeva egykori növendéke, 1994-es Csajkovszkij Verseny-győztes, a budapesti közönség régi kedvence olyan műsort állított össze legutóbbi szólóestje számára, amely szavak nélkül is sokatmondóan sugallt egy tanulságos tartalmi többletet. Koncertje első felében csupa Debussy szólalt meg, a Suite bergamasque, az Images-sorozat 2. füzete, a Két arabeszk és A boldog sziget, a szünet után pedig először Szkrjabin 3. szonátáját hallottuk tőle, majd Rachmaninovot: az op. 32-es Prelűdök darabjait. Aki végigtekintett a művek keletkezési évszámain, tapasztalhatta, hogy ezek a zenék a 19. és a 20. század fordulója táján keletkeztek, egy nagyjából húsz esztendőt átfogó intervallumban, amelynek egyik fele megelőzi, a másik követi az 1900-as évszámot. Vagyis a válogatás azt mutatta meg, milyen válaszokat adott három jelentős századfordulós zeneszerző azokra a kompozíciós technikai, vagy éppen hangzást, hangrendszert, formát, esztétikát érintő kérdésekre, amelyek valamennyiük előtt ott tornyosultak ezekben a forrongó és változást sürgető években.
 
Luganszkij kifinomult Debussy-játékát hallgatva érezzük a közelítésmód magasrendű fölényét, egy percig sem kétséges, hogy nem akárki muzsikál, mégis, mintha valami hiányoznék. Egyrészt az az elengedettség, amely mindenekelőtt a tempó- és ritmusértelmezésben mutatkozhatna meg. Luganszkij néha több giustót, feszességet érez Debussy dallamaihoz illőnek, mint amennyit ez a nagyon is lélegző, szabad zene igényel. Másrészt a hangzás is lehetne érzékibb, a billentés kristályosabb, csengőbb – beleférne az olvasatokba egy kicsit több hedonizmus is. Mindettől persze egy percre sem válik kétségessé Luganszkij Debussy-játékának értéke-nagyságrendje, de talán joggal érezhetjük úgy, hogy Debussy nem feltétlenül a művész legsajátabb területe.
 
Különösen felerősödik ez az érzésünk, amikor a szünet után Szkrjabint és Rachmaninovot hallgatunk tőle. Nem kérdés: Luganszkij is azon orosz zongoraművészek közé tartozik, akik hazájuk repertoárjában nyújtják teljesítményük optimumát. Szkrjabin 3. szonátája még nem a zeneszerző igazi modernségének terrénuma, de már itt is képlékeny a forma és feszültséggel telített a harmóniavilág. Luganszkij játéka nyomán szinte kézzel foghatóvá válnak a darab heves indulatai, érvényesül a zongorafaktúra komplexitása és virtuozitása – és az a mélyről feltörő erő, az a nagyfeszültség is jelen van, amely a darabot ellenállhatatlanná teszi.
 
A koncert csúcspontjához a Rachmaninov-prelűdökben érkezünk el. Luganszkij ezekben van leginkább elemében. Érzékelteti a darabok bámulatos sokféleségét, a szabadságot, amelynek szellemében Rachmaninov megengedi magának, hogy az egyik tételben még posztromantikus, a másikban azonban feltűnően modern legyen. Luganszkij művészetének három olyan tulajdonsága van, amely ezekben a prelűdökben a kibontakozás nagyszerű lehetőségére talál.
 
Az első a virtuozitás, a második a zene szenvedélyes jellege, a harmadik a szimfonizmus, a zongoramuzsika zenekart idéző faktúrája és hangzásvilága. E három tényező együttesen munkál Rachmaninov prelűdjeiben, s ezek a tulajdonságok segítették hozzá ezen az estén Nyikolaj Luganszkijt ahhoz, hogy a zene fokozásainak, feltornyosuló indulatainak hullámain önnön lehetőségeinek csúcsára érjen.
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2019. március 17.