Belcea Quartet / Zeneakadémia
2019.03.25.

A Belcea Quartet március 13-i zeneakadémiai hangversenyén (a „Négyszer négyes” sorozat első koncertjén) előadott három mű közül a nyitó Haydn-darab, az op. 76-os Erdődy-kvartettek közül a d-moll hangnemű „Quintenquartett” volt az egyetlen, amellyel kapcsolatban lényegi kifogások merültek fel bennem. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Az angliai székhelyű együttes – tagjai: Corina Belcea, Axel Schacher, Krzysztof Chorzelski és Antoine Lederlin – ambiciózus programján csupa nagyszabású kompozíció szerepelt: a Haydn-kvartett mellett Britten op. 94-es 3. vonósnégyese, valamint Beethoven op. 132-es a-moll vonósnégyese – az utóbbi kettő különösen kései és nagy horderejű, ráadásul öttételes darab.

Csakhogy a Belcea Quartet előadásában a Quintenquartett előadása nem egészen úgy volt nagyszabású, ahogyan kellett volna. Bachtól Bergig alig találunk zeneművet, amelynek olyan szigorúan valamely tematikus alapgondolathoz kötődne szinte minden üteme, mint ennek a Haydn-vonósnégyesnek a nyitótétele. A kvintek már-már „eszelős” (Somfai László) ismételgetésén túl az egymást követő két kvint relatív pozíciójának formaszakasz-képző – és, szinte mellesleg, drámai folyamatokat generáló – változásai is egészen egyedülállóak és csodálatra méltóak. A Belcea-kvartett kétféle előadói döntéssel is korlátozta a hallgatót abban, hogy a zenei szövetet teljes részletgazdagságában, polifóniájában átláthassa. Az egyik a túlzottan gyors tempó – amely az Andantén kívül minden tételben feltűnő volt –, s amelyre ha nem is mentség, de elképzelhető magyarázat, hogy a társulat mindent bármilyen észszerű tempóban tökéletesen kontrolláltan és makulátlanul képes eljátszani, s talán ez a biztonságérzet ösztökélte túlzásra őket. A másik döntés pedig – ha jól érzékeltetem azt, amit hallottam – az lehetett, hogy egyfelől a szenvedélyes, helyenként már-már romantikus kifejezésre koncentráltak, másfelől mintha tömbszerűségre, monumentális tablók létrehozására törekedtek volna. Ennek az lett a következménye, hogy sok minden, ami a zenei történésekből a gyors tempó ellenére még appercipiálható lett volna, elveszett azáltal, hogy valódi funkcióját elveszítve mintegy díszítőelemmé vált a hatalmas, festői tablók felszínén. Zavaró volt továbbá az a tendencia is – és talán elsősorban ezért kockáztattam meg az imént a „romantikus” jelzőt –, hogy a nyitótételben a hangokat kis messa di vocéval („hasas hangok”) képezzék, sóhajok tömegével vonva el a figyelmet a lényegi folyamatokról.

Belcea Quartet
Belcea Quartet
A zárótétel – túl azon, hogy itt is folytatódott a száguldás és a „tablósítás” – azáltal is negatív meglepetést hozott, hogy úgy látszik, még sohasem hallottak róla: az első, bővített dallamsor végén kvint hangközben fellibbenő, külön-külön fermátával megjelölt hangok glissandóval kötendők össze (mint később két kisterc hangköz is a dallam „belsejében”). (Haydn egyértelmű jelölését „kicenzúrázták” ugyan a 19. századi kiadások, de az új összkiadásban évtizedek óta megtalálható a korrekt kottaszöveg.) Ennek a dévaj és ízig-vérig haydni humorú gesztusnak a mellőzésével azonban, alapvető hangulati egyensúlyát is megbontva, egyik legemlékezetesebb és legeredetibb momentumától fosztották meg a művet.

Ha Haydn világához nem fűzi is az együttest különlegesen bensőséges kapcsolat, Britten és Beethoven nyelvét annál inkább anyanyelvi szinten beszélik. Szerepe lehet ebben annak is, hogy előadásuk általában véve is párját ritkítóan széles kifejezési skálája és mélysége mellett különleges erősségük a zene deklamatív, beszédszerű jellegének megragadása és kifejezése. Haydn zenéje, különösen a játszott műve pedig inkább „a zenéről szóló”, ezoterikus művészet – nem úgy, mint a két másik szerző vallomásos muzsikája. Különleges érdeme volt a hangversenynek, hogy tökéletesen meggyőzték a hallgatókat: a Britten-kvartett az egész 20. századi repertoár egyik legszebb, kiemelkedően érett és tartalmas darabja, rövidebben szólva: remekmű.

Corina Belcea
Corina Belcea
Ebben és a Beethoven-darabban azután a kvartett ragyogó kvalitásai a legmagasabb rendű harmóniába kerültek az előadott művekkel. A már említett perfekción, mint alapvető adottságon túl ezek közé tartozik a finoman strukturált és megvilágító erejű tagolás, az immár tévedhetetlenül megválasztott tempók, a harmóniák, vonzásaik és feszültségeik hajszálpontos érzékelése és érzékeltetése, a lírai pillanatok átszellemültsége és hitelessége, illetve az összes játékos jelentékeny egyénisége. Közülük Corina Belcea esetében a hang élményszámba menő, kristályos tisztaságát, a játék magamutogatás nélküli brilianciáját, továbbá az értelmezés-tagolás szuggesztivitását és átütő intelligenciáját emelhetjük ki elsősorban. A csellista, Antoine Lederlin is kiemelkedő egyéniség: dallamvonalának koherenciája, nonlegato basszusmeneteinek erőteljessége és mindeközben a megformálás tökéletes szabadságának atmoszférája jellemzi őt. De mindegyikükről és az egész együttesről is elmondható, hogy előadásukban a zene minden pillanata eleven, jelentéssel bír és érdekfeszítő a hallgató számára. No és a Britten- és a Beethoven-műben kiderült, hogy még humoruk is van.

UTÓHANG. Miről ismerte fel a koncertprogramban a közép-európai koncertlátogató az elmúlt egy-másfél évszázad során, hogy Haydn fent említett vonósnégyesét fogja hallani? Természetesen arról, hogy ott állt, számmal (vagy névvel) megadva, hogy az op. 76-os sorozatból (az Erdődy-kvartettek közül) a 2. (vagy no. 2-es), d-moll darabról van szó, jó eséllyel pedig a darab ragadványneve, a „Quintenquartett” is. A Zeneakadémia műsorfüzete viszont csak annyit tudat, hogy Haydntól a 61., d-moll vonósnégyes hangzik fel, s megadják a Hob. III:76-os műjegyzékszámot is. Rendben van, a korszerűség jegyében forgalmazzuk az új összkiadásban és a Grove zenei enciklopédiában szereplő Feder-féle sorszámot is, bár már a Hoboken-szám is egy ilyen sorszámot tartalmaz. De ne a megszokott azonosítók helyett! Az említett sorszámokat még maguk a Haydn-kutatók sem tartják fejben (tisztelet az esetleges kivételnek), ők is a jó öreg opus-numero számozás szerint tájékozódnak. Még sokkal kevésbé szolgálja ez a módszer az olyan vonósnégyesek azonosíthatóságát, amelyek valamelyik gyakran használt dúr hangnemben íródtak: Esz-dúr kvartettből például tíz is akad, és a Feder-sorszám alapján senki sem fogja megmondani, melyik korszakból, melyik sorozatból való az adott darab. Op. 111? G-dúr zongoraverseny? K 271-es „Jeunhomme”-koncert? Avítt, ódivatú dolgok! Elég egyetlen sorszám a mű előtt, legyen az bármiféle eredetű – az viszont kötelező, hiszen az angolszász világban most így trendi. Saját tradícióinkat pedig sürgősen hajítsuk el. Le a sokféleséggel, éljen az uniformizáció!
Szerző: Malina János
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2019. március 13.