Fischer Iván, a Mahler-ünnep szellemi helytartója a szép, Halász Péter magas szintű műismertetéseivel ellátott, komoly képanyagot közlő, kétnyelvű, bár – talán ebből is eredően – elég sok sajtóhibát tartalmazó műsorfüzetben így vezeti be az idei fesztivált: „Továbbra is ragaszkodunk az eredeti misszióhoz, hogy ez az esemény új művek bemutatására teremtsen fórumot. Ebben az évben két kiváló magyar zeneszerző fogadta el felkérésünket, hogy a Mahler-ünnepre új darabokat komponáljanak, Csemiczky Miklós Scherzo all’ongarese című művében nemcsak mahleri nagyzenekar szólal meg, hanem érdekes módon az őáltala (műismertetésében) említett századvég és századelő-hang is talán Mahlerre fog rímelni. Dubrovay László Magyar rapszódiája tulajdonképpen klarinétverseny, mely inkább Liszt Ferenc emlékét idézi.”
Szép küldetéstudat, kétséges eredménnyel. Egyrészt azért, mivel így a közönség csak amolyan musz-feladatként kapja a két kortárs magyar mű befogadását. Mindenki Mahlerre jött voltaképpen, és hát az arcokon már a darabok közben is látható volt a fanyalgás; jó, végigüljük-végigszenvedjük ezt, de aztán már jöjjön a rendes muzsika. Ugyanakkor persze érthető a logika: ha taktikusan és bölcsen Mahlerrel adagolják be a keserű pirulát, nyílhat némi esély a maiaknak is.
 Gustav Mahler |
Mindamellett olyan sokat nem kellett ülni, hiszen egyik mű sem haladja meg a 15 perces terjedelmet. Ráadásul egyikük sem bizonyult keserű labdacsnak, mindkettő meglehetősen könnyen, szinte fütyörészve befogadható darab; avantgarde hangjuk legfeljebb Bartók Zene… című műve harmadik tételéig, vagy a Concerto néhány súlyosabb szakaszáig terjed. Stílusparódia és -imitáció mindkét mű, sok idézettel, népdalos, verbunkos, szimfonikus-költeményes elemekkel, sok szándékosan banális eszközzel és fordulattal. A banalitás megdicsőítése – talán e téren kapcsolódtak mindketten Mahlerhez, hiszen az ő rengeteg heterogén elemet szintetizáló (vagy legalábbis arra törekvő) művészetének is a közhelyek, a már elhasznált elemek apoteózisa az egyik legfőbb jellemzője. És itt bukkan fel talán a misszió másik, kevéssé üdvös eredménye.
 Dubrovay László |
Mert ami Mahlernél még új és eleven volt, az itt már avítt és valóban elhasznált. A posztmodern elménckedés és élveteg problémátlanság a magyar szerzőknél inkább hazugságnak, amolyan hedonisztikus lomtalanításnak tűnik. Adorno – egyébként meglehetősen vitatható, de ezúttal jól használható teóriája – szerint Mahler művészete tépettségével éppen a maga világának és a maga társadalmának megtörtségét-tépettségét ábrázolta. A jeles német filozófus azt állítja, hogy Mahler zenéje társadalmilag igaz, hiszen a társadalom megtörtségét és összehangolatlanságát nem elfedi, hanem éppenséggel tükrözi. Amikor Csemiczky Miklós a művében groteszk és kissé elhangolt intonációval felidézi a „Kossuth Lajos táborában, két szál majoranna” című népdalt, akkor látszólag mahleri szellemben dolgozik (gondoljunk csak a Mahlernél előbukkanó számtalan stílusimitációra, paródiára, a bizonyos fokig nála is észlelhető szellemi lomtalanításra), csakhogy ez inkább a társadalmi ellentmondások elfedésére szolgáló ideológia, messze Mahler mélyen átélt tépettségétől, a „minden Egész eltörött” érzésének őszinte gyötrelmeitől. A magyar szerzők nem átszellemítik, hanem elfogadják és reflexió nélkül dicsőítik a banalitást, mégpedig úgy, hogy mindössze ironikusan megidézik, ám ezzel együtt fel sem vetik érvénytelenségét. Ami Mahlernél társadalmilag igaznak, az itt éppenséggel hazugnak tűnik. Hogy mindez szakmailag igen profi, néha egészen virtuóz módon történik, az nem kérdés, de bizonyos fokig annál rosszabb, mivel a publikumnak még csak esélye sem nyílik a szembesülésre önmagával, vagy egyáltalán bármivel, ami nem haladja meg a közhelyek világát és valamiféle reflexióra kényszeríti. Olyan pofás és vicces múzeumba vezetik be ekkor, amelynek kiállítási tárgyait már maguk a tárlatvezetők sem tartják valódinak, ugyanakkor hamis mivoltukról sincsenek meggyőződve. Mindegy nekik.
A Budapesti Fesztiválzenekar Fischer Iván lelkes vezetésével odaadóan, fegyelmezetten, roppant színesen és hatásosan játszotta a két kaleidoszkópszerű darabot, Ács Ákos perfektül fújta le olykor igen nehéz klarinétszólamát.
 Csemiczky Miklós |
A Mahler-mű, a női szólistát, gyermek- és női kart, valamint zenekart foglalkoztató majdnem másfél órás 3. szimfónia is igen jó, néha egészen tüzes előadásban hangzott el. Fischer Iván összes tempóját, hangzási beállítását, színkeverését voltaképpen gond nélkül aláírhatta a hallgató; megható volt látni, ahogy teljes emberi és szakmai odaadásával prezentálja a hallgatóknak ezt a valóban embert és művészt próbáló darabot. A szimfónia heterogeneitását nem is próbálta meg egységbe rendezni, talán ő is olvasta Adornót. Mindamellett feltehetően a mű ünnepélyes, vidám, élet- és világigenlő felfogása áll Fischerhez a legközelebb, hiszen a rezignáció háttérbe szorult – teljesen indokoltan. Erről az interpretációról az osztrák kultúrhistorikus, Egon Friedell mondása juthatott eszünkbe Rubens festményeinek alakjairól, akiknek még a haláluk is amolyan dinamikus életlihegés: „erejük teljében üvöltve kimúlnak”.
 Birgit Remmert |
A vonósok (a koncertmester a ragyogóan szereplő Eckhardt Violetta volt) roppant világos frazírozása, igen puha hangja, fantasztikus pianója adta talán a legnagyobb zenekari élményt – ahogy a híres postakürt-epizódot (a banalitás világának egyik legragyogóbb mahleri apoteózisát) kísérték, az egyenesen lélegzetelállító volt; sajnos a műsorfüzetből nem derült ki, hogy a színfalak mögött ki játszotta olyan gyönyörűen a kürtszólamot. A rezesek már kevésbé tetszettek, nem is a sok baki (az ilyesmi egy hangversenyen abszolút belefér és inkább a szenvedélyes játék, az ügybuzgalom tükre), hanem elsősorban az olykori ritmustalanság, görcsösség és nyers intonáció miatt.
A német altnak, Birgit Remmertnek jutott volna elvileg a feladat, hogy megszólaltassa a darab metafizikusabb mondandóját. Ez csak felemás módon sikerült, a művésznő egyébként szép hangja mintha a kályhából jött volna, amolyan belső huhogásnak hangzott bizonyos passzusoknál, és meglepetést okozott, hogy a Nietzsche-vers szövegét már a hetedik sorból is alig lehetett érteni, noha anyanyelvű előadót hallhattunk. A Magyar Rádió Női és Gyermekkara ezúttal a megszokottnál halványabb, eléggé bizonytalan intonációjú teljesítményt nyújtott.
V.ö. Fáy Miklós: Thomas Mann tévedése
Kapcsolódó cikkünk:
Csont András: Kudarcos zárlat