Testvérlövészek
2019.03.23.

Jacques Audiard eddig fontos, felforgató filmeket rendezett: A prófétát, a Rozsda és csontot, a Dheepant. A Testvérlövészek se nem fontos, se nem provokatív film, viszont szép, okos és kedves – és a tetejébe még western is. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Már a felütés is jelzi, hogy ez nem egy szokványos vadnyugati történet lesz. Fejvadászok érkeznek egy házhoz, amelyben az üldözött bandita lapul, de a vaksötétben zajló lőpárbajt csak a torkolattüzek fénye világítja meg. A képek nyersek, de költőiek (a felgyújtott pajtából lángoló ló rohan felénk), az akcióba abszurd humor vegyül (a tettest nem elkapják, hanem lepottyan a lábukhoz, miután megcsúszott a háztetőn), a véletlen meglepetések a szokottnál nagyobb szerephez jutnak.

Sztárparádét nézünk, amelyben mégsem a sztárokon van a hangsúly. Nem azon, hogy lám-lám, John C. Reilly nem csak bohóckodni tud, Joaquin Phoenix megint kattant fószert játszik, mégsem unjuk, Jake Gyllenhaal pedig milyen furcsa akcentust hoz már. Hanem azon, hogy ezek a színészek megpróbálnak valami emberit, hétköznapit előcsalogatni a vadnyugati díszletekből. Mondjuk, viccesen rácsodálkozni arra, hogy bár kosz van, mocsok és fertő, de azért épül a civilizáció, lehet már fogat mosni, és lehúzni a vécét magunk után. Vagy csak kutyagolni előre, és lövöldözés helyett hosszan beszélgetni: Dallasba álmodott, utópisztikus társadalomról, netán arról a részeges szemétládáról, akit a Nővérek fivérek, Charlie (Phoenix) és Eli (Reilly) az apjuknak mondhatnak.

A bérgyilkos testvérek a Kapitány, ma már úgy mondanánk, a helyi oligarcha aktuális ellenségére vadásznak, közben isznak, dorbézolnak, vágyakoznak. Charlie arról, hogy még többet iszik és dorbézol, Eli pedig, hogy szögre akasztja revolverét és felhagy a bérgyilkolással. Előtte azonban még el kell kapniuk egy vegyészt (Riz Ahmed), aki rájött, hogyan lehet kimutatni folyóvízből az aranyat. Segítségükre ebben Morris, a modoros detektív lesz (Gyllenhaal), akinek az a feladata, hogy megtalálja az alkimistát és átadja a testvéreknek vallatásra.

A klasszikusok közül Budd Boetticher rendezett előszeretettel hasonló történeteket, szikár fejvadászwesterneket, amik kevés szóval, de sok söréttel fejtették ki a bosszút, és a bosszúban a férfidrámát. Audiard ennek pont az ellenkezőjét csinálja: egy ráérős, hangulatot és léptéket is gyakran váltó road movie-t, amelyben hangosan dörögnek ugyan a pisztolyok, de a lényeg a beszélgetésekből bomlik ki.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Nem csoda, hiszen regényadaptációval van dolgunk. Audiard és örökös forgatókönyvírója, Thomas Bidegain a kanadai Patrick deWitt azonos című regényét gondolták újra, ez a humoros alapanyag pedig a film legnagyobb erénye és hátránya egyben. Erénye, mert a Testvérlövészek nem a westernek legsablonosabb kanyarjait, inkább egy regény dramaturgiáját követi, töredezett, epizodikus szerkezettel és sok, apró fordulattal, amik újrarendezik az emberek közti viszonyokat, új küldetéseket, mellékszálakat és kérdéseket vetnek fel. A film felénél szinte egy új film kezdődik.

A Testvérlövészek így, ha csak kicsiben is, de képes meglepni, mert leválik a klasszikus westernekről. Nem az üldözéssel, és még csak nem is a kaliforniai aranylázzal van elfoglalva, hanem azt a témát kutatja, amit Audiard szokott: hogyan kovácsolódnak közösséggé az össze nem illő emberek. A francia Scorsese megint peremre szorult kívülállókról mesél, akiknek öröklött traumáikkal – A számat figyeld! hősnőjének a siketnémaságával, a Dheepan menekültjének a Srí Lanka-i polgárháborúval – kell kezdeniük valamit. A fivéreknek elsősorban azzal a dühvel és agresszióval, amit részeges apjuktól örököltek. Ez a családfa Charlie-nak csak kifogás, hogy a génekre fogja léhűtő életmódját, Elinak viszont lelkifurdalást okoz: úgy érzi, öccse azért vette fel a túléléshez szükséges, erőszakos bérgyilkosszerepet, mert ő nem tette meg azt. Se gyerekként, amikor meg kellett ölni az apjukat, se felnőttként, amikor a fejvadászat lett a fő kereseti forrásuk, amelyben sikereiket Charlie gátlástalan természetének köszönhetik.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Az egymással civakodó fivéreken keresztül a Testvérlövészek is a western örök témájáról, a vadnyugat megregulázásáról és a civilizált világ megszületéséről szól. A civilizáció előretörését egészen hétköznapi momentumokban képes megragadni Audiard, például abban, hogy az emberek elkezdenek fogat mosni. De ezt a konfliktust árnyalja az a kérdés is, amely ott húzódik a film mélyén: ki tudnak vajon törni az érzékeny álmodozók a továbbhagyományozott agresszió ördögi köréből? Hiszen ha a fejvadászok megölnek valakit, annak halálát a családja meg akarja majd torolni, a láncnak így sosem szakad vége: mindig lesz újabb áldozat, akiért bosszút kell állni. Egyszer le kell tenni a fegyvert, különben agyonlövi magát Amerika.

És itt jön a képbe az, hogy miért számít hátránynak a regény mint forrásanyag. Egyrészről felüdülés, hogy a Testvérlövészekben kedvükre beszélgethetnek az emberek a vadnyugaton, mert eközben jó pár témát fel tudnak dobni. De ezek közül néhányat tényleg csak a tábortűz melletti, békés beszélgetésekben fogalmaznak meg, amik nem szervesülnek gondosan a drámába, így a hatásuk is korlátozott marad. Elég csak a Thoreau-rajongó detektívre gondolni, aki úgy érzi, életét az apja iránti dühe határozta meg, és hiába hitte szabadnak magát, valójában az iránta érzett ellenszenv foglya volt. Csakhogy ezt a drámáját a semmiből jelenti be, és mivel később sem foglalkozik vele, így lelki tusája egy pillanatra sem válik kézzelfoghatóvá.

Ugyanakkor már az is megsüvegelendő, hogy a film újra és újra nekifut, hogy mondjon valamit vadnyugatról, férfiasságról, az apakép lebontásáról. Audiard úgy képzelte, a Testvérlövészekkel letér a kortárs westernek mindkét útjáról: nem akart a vadnyugat mítoszát csak szimplán felelevenítő, neoklasszikus filmet forgatni, amilyen például A hét mesterlövész remake-je volt, de iróniában és vérben fürdő, ultraerőszakos mozit se, amit Tarantino készített a Django elszabadullal. A westernt inkább megszelídíteni akarta, érzelmekkel, elvágyódással, átélhető testvérviszállyal feltölteni. Ez maradéktalanul sikerült is neki: a Testvérlövészek szokatlanul szívmelengető western lett.

Ha mégis nehezen találja majd meg a közönségét, az annak köszönhető, hogy végig a dráma és a komédia, végső soron a klasszikus és a revizionista western peremén billeg. Könnyű lett volna abszurd, coeni vígjátékként, vagy feszes akciówesternként előadni, Audiard mégis inkább a műfajok közti homályzónában tartja a filmjét. Ezzel lehet, hogy el is maszatolja néhány gondolatát, de emiatt tartogathat meglepetéseket is, mert nem mindig arrafelé kanyarodik, amerre várnánk.

A Testvérlövészek végső soron olyan, mint egy lomhán csordogáló, ábrándozós vasárnap délután: aki kalandra vágyik, annak unalmasnak tűnhet, aki viszont ráhangolódik, azt szeretné, bárcsak sose érne véget.

Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2019