A Nemzeti Táncszínház új épülete
2019.04.23.

A Nemzeti Táncszínház új épületbe költözött. Tekintsünk most el attól, hogy miért kellett szednie a sátorfáját, és nézzük pusztán az építészeti beavatkozást: mit ad az elegáns ház a városnak és a közvetlen környezetének? Az egyik tervezővel, Orlovits Balázzsal, a táncszínházat jegyző ZDA iroda munkatársával jártuk be az épületet. ZÖLDI ANNA KRITIKÁJA.

A közösség előbbre való, mint az egyén, a város fontosabb, mint az egyes épületek. A 21. században egy építészeti alkotás megítélése során az esztétika nehezen választható el attól, amit Massimiliano Fuskas a 2000. évi Velencei Biennálé mottójában etikának nevezett, vagyis a társadalmi hasznosságtól. „Kevesebb esztétikát, több etikát” – ezzel indította az építészet a harmadik évezredet. Aztán persze az esztétika visszakúszott a hátsó ablakon, elvégre az építészek mindig is művésznek tekintették magukat, egyáltalán nem alaptalanul, ha a klasszikus stíluskorszakok kiemelkedő darabjait nézzük.


Manapság legalább annyira fontos, hogy egy épület miért és kinek épült, mint az, ahogy kinéz. Szögezzük le az elején: a Nemzeti Táncszínház például nagyon jól – megkockáztatom, hogy a Zoboki Iroda eddigi legkiforrottabb, legjobban összeállt munkájáról van szó. Ráadásul rácáfol a közhiedelemre, hogy a látványterv csak parasztvakítás. Sőt ez esetben az épület jobb lett annál, amit a látványterv ígért. Az elegáns új köntös teljes egészében beburkolta a hajdani ipari épületet, és ezzel a jó értelemben vett teátrális gesztussal újradefiniálta a Millenáris területét. Lássuk tehát először, hogyan és mi változott a szűkebb környezetben az új épület hatására. 

Az egykori Ganz gyár területének rehabilitációja a 2000-es évek elején a korábbi ipari épületeknek kulturális funkciót adott. A városi iparterület kortárs trendnek megfelelő rehabilitálása és a csarnokok közötti park progresszív tájépítészeti kialakítása sokáig példaértékűnek számított Budapesten. Közpark és kulturális funkció, plusz a kacsák és aranyhalak túlélése egyaránt kiválóan működött. Bőven termett a paradicsom Budapest első közösségi kertjében, a Lecsóskertben. Még azt is túlélte a komplexum, hogy magánkézben lévő telekrészein irodaházak épültek, a Zöld Péter játszótér zokszó nélkül odébb költözött. 

A hasznosítás azonban akadozott. A nagy sikerű Álmok álmodói kiállítást, amivel a park nyitott, kitessékelték, helyén sokáig hasonlóan népszerű volt a Csodák Palotája, majd az is távozott. A csarnok végül a Láthatatlan kiállítás otthona lett. A Táncszínház elődjében, a Teátrumban a Fábry show színesítette a kulturális palettát, de a jelek szerint ez sem termelte meg a kívánt bevételt, a hozzá tervezett előtető alatti szabadtéri színpad többnyire üresen ásítozott. A fogadóépület tudott leginkább nyitottan a park részeként funkcionálni, itt működött egy nyilvános vizesblokk, és egy elég harmatos büfé, csarnokterében időszakos események zajlottak. Ezt a csarnokot azonban eleve minimális mértékben hozták helyre, mert hosszú távon lebontásra vár. 

Az egész komplexum legjobban működő funkciója a közpark volt, aranyhalastul, szőlőtőkéstül, rozsdamentes acél virágládástul. A megtérülés érdekében rendezett különféle belépős bódévásárok elszaporodása azonban lassan tönkre vágta. Először a folytonos túljelentkezéssel küzdő közösségi kert felszámolása jelezte, hogy változás van készülőben, majd megjelent a Széllkapu projekt bájos molinója, melyet irgalmat nem ismerő betonfaló szörnyek hordája követett. A Millenárist a Margit körút zúgó forgalmától jótékonyan elválasztó Ipari Minisztériumot az utolsó morzsáig eltüntették, a mögötte álló műemlék ipari csarnokkal egyetemben. Helyükön mélygarázs épül, fölötte pedig park, mint azt egy újabb önkormányzati molinó hirdette: ahogy megígértük. Erről a projektről regényeket tudnék írni, lévén, hogy erkélyünk épp erre néz – egyelőre csak a vas és beton mennyisége növekszik napról napra a majdani fűszőnyeg alatt. Ez azonban egy másik cikk témája, a Táncszínházra ebből annyi tartozik, hogy az új épület tényleges térszervező szerepét csak a teljes park végleges kiépülése után lehet majd megítélni. 


Egyelőre a körút felől gigantikus földkupacok takarják, a régi parkot azonban máris uralja, pontosabban feltűnő megjelenésével annak egyértelmű fókuszává vált. Mellette most sutának és léptéktelennek tűnik a fogadó ipari csarnoka, pláne, hogy a körút felől a parkba vezető érthetetlen funkciójú, ám annál dominánsabb járható virágállvány beszorult az épület és az eddigi szimbolikus fogadópont, a hiperbolikus paraboloid alakú kilátó közé. 

A Táncszínház előtti tér azonban megtisztult, a tavat és bővítményeit megszüntették, és gyepszőnyeg takarja a tágas területet, ahová a továbbra is a bevétel gerincét jelentő fesztiválok ideiglenes építményeit szánják, remélhetőleg az eddiginél esztétikusabb és rendezettebb formában. Egyelőre az artisztikus épület aurája tölti be, nem ok nélkül, és cseppet sem érdemtelenül. 

A tervezők szándéka pontosan az volt, hogy intenzív kapcsolatot alakítsanak ki az épület és a park között. Az előző koncepcióban a különböző kiegészítésekkel ellátott ipari csarnokok kvázi-szoborként álltak a nívós tájépítészeti megoldások között, épület és táj egyformán hangsúlyos volt, mindkettő őrizte integritását, a külső és belső tér kevéssé kommunikált egymással. A Millenáris eredeti tervezői – például a Táncszínház elődjét, a Teátrumot jegyző Benczúr László – a csarnokokhoz toldott köztes terekkel, mint az említett szabadtéri színpad, igyekeztek a zárt tömbök és a park között kapcsolatot teremteni. A Zobokiék (Zoboki Gábor, Orlovits Balázs és Lente András vezető építészek) által átalakított és bővített épület egyrészt üvegfalain át közvetlenül kommunikál a parkkal, másrészt tagadhatatlanul kiemelkedik a környezetéből azt felülíró minőségével és eleganciájával.

A ZDA számára az új funkció adott lehetőséget az erőteljesebb beavatkozásra. Az eredeti épület – a Ganz gyár transzformátorcsarnoka – arra volt alkalmas, hogy közepére egy előadótermet, aköré pedig folyosószerűen kiszolgáló helyiségeket telepítsenek – ahogy ez az előd, a Teátrum esetében történt. A ZDA tervezői egy transzparens, pillérek nélküli előcsarnokkal fejelték meg a nagytermet, a próbatermeket és kiegészítő helyiségeket befogadó ipari csarnokot. A körben üvegfalakkal határolt, egybefüggő tér hívogató kapcsolatot teremt a parkkal, ezt erősítik az üvegfalon átfutó szerkezetek: az előtető és a gyepre kifutó faburkolat. Az előcsarnok feletti, lendületes vonalvezetésű, fával burkolt térforma a ház védjegye, amely félreérthetetlenül utal a funkcióra, a mozgásművészetnek szentelt építményre. A grandiózus térbeli hullám a tánc lényegét fejezi ki az építészet nyelvén, a ritmusra mozduló test hullámzását, mely a legősibb rítus, amellyel az ember a mindenséget megtisztelte.


Legyen szó elemi feszültséget robbanásig sűrítő néptáncról, kifinomult báltermi hajladozásról, a balettszínpadon kecsesen ingó testekről, vagy a kortárs mozdulatművészet drámai gesztusairól, közös vonásuk a dinamikus lendület tudatos megzabolázása, melyen átsüt a mozgás felszabadult öröme és átszellemültsége. A Nemzeti Táncszínház épülete ezt a lendületet fogalmazza egyetlen erőteljes építészeti gesztussá, és ezzel hitet tesz amellett, hogy az építészet kortárs nyelven is közölhet könnyen dekódolható tartalmat, nem kell feltétlenül szárnyas templomot, vagy várkastélyra hajazó plázát építeni. 

A látványos forma nem öncélú, és nem is pusztán szimbolikus, jókora műszaki bravúr rejtőzik a belsejében. Az előcsarnokba nyúló tölcsérben emeletmagas vasbeton tartók között a kamaraterem kapott helyet, ahol kisebb közönséget vonzó, progresszív műfajok szerepelhetnek. A táncszínház igazgatójával, Ertl Péterrel közösen kialakított koncepció szerint a termek belsőépítészeti megoldásai abszolút mobilitást tesznek lehetővé, főképp a nagyterem esetében, gondolva a többfunkciós használatra, és a táncművészet ma még beláthatatlan perspektíváira. Utóbbira jó példa, hogy ottjártunkkor Mészáros Máté koreográfus épp az előcsarnok teátrális lépcsőjének ferde felületeit vette birtokba táncosaival, májusi premierjére próbálva. Egy tervező számára nem létezhet nagyobb elismerés, mint ha az általa álmodott tér maga válik egy produkció szerves részévé, ahogy ez A test geometriája című előadásban történni fog. A táncosokat a színház előcsarnokának gazdag térplasztikája inspirálja, elsősorban a térbe nyúló terebélyes lépcső, mely a tervezői szándék szerint nézőtérként is tud funkcionálni, pódiuma a belógó kisterem alatti térség, amely hétköznapi szerepe szerint amúgy a nyilvános kávézó területe. A szélesen terpeszkedő lépcső plasztikus és stabil ellenpontja a hajlított-függesztett mennyezetnek. A többszörösen torz felület faburkolatának bravúros kialakításához a tervezők által írt algoritmus adott lehetőséget. 

A dinamikus térbeli formákkal kialakított előcsarnok az egységes anyaghasználattól válik elegánssá. A jellemző anyag a világos tölgyfa, a falakon ehhez semleges színű belsőépítészeti lemez-burkolat társul. A perforált lemezek mögött hangelnyelő réteg fékezi a visszhangot mind az előcsarnokban, mind a nagyteremben. A nagyteremben a színpadtér és a nézőtér nincs sem szintben, sem proszcéniummal elválasztva, csupán a padlószerkezet különbözik - a színpadi részen rugalmas táncpadló. A lelátók azonban mobilak, ahogy az oldalfüggönyök is - a terem bizonyos rendezvények idejére kiüríthető, sőt akár az előcsarnokkal is összenyitható. A térbe lógatott kisterem bútorozása és falburkolata is fix, itt visszaköszön a Müpából ismert ZDA-stílus: a zöld ötven árnyalata a designdíjas székeken. A nagytermet három szinten kiszolgáló helyiségek sora övezi, itt minden fehér, és a csarnok eredeti ablakainak és felülvilágítóinak köszönhetően úszik a fényben. Ez a rész részleteiben és karakterében is őrzi az eredeti ipari hangulatot, ide persze már csak a beavatottak juthatnak be. A vonzó építészeti attrakciókkal csábító előcsarnok azonban mindenkié, és egész nap  nyitva áll a park közönsége előtt. 

Az új Nemzeti Táncszínház nagyvonalú építészeti megoldásai révén megtalálta a helyét az ipari architektúra által dominált területen, funkciója pedig hiteles Buda központjában. Az újonnan épített mélygarázs vélhetően megoldja a forgalmi gondokat, a park befejezése után pedig majd kiderül, hogy a gyakorlatban hogyan működik a Millenáris új üzemeltetési koncepciója. A kacsák is elfogadták új otthonukat a megmaradt tóban, a kismamák és nyugdíjasok majd megszokják a főútvonalmenti park zaját és porát, a mi házunk pedig az elviselhetetlen szélvihart, ami a Széllkapu zúdított a lakókra. A táncszakma vélhetően nyert az ügyön, és ha megvalósul a tervezői szándék, a közönség előtt nyitott előcsarnok révén a környék lakossága gazdagodott egy minőségi építészeti eszközökkel kialakított kortárs agorával, amely rákontráz a mammutok sablonos belső tereire. Nevezhetnénk tehát a Nemzeti Táncszínház költözésének történetét tipikus win-win megoldásnak, csak az árát, a várat tudnánk feledni – de ez legyen egy következő írás témája.

Szerző: Zöldi Anna