11. Építészeti Filmnapok
2019.04.02.

Az immár hagyományos Budapesti Építészeti Filmnapok idén abszolút aktuális témát választott: a beígért apokalipszis esélyeit feszegette, nem titkoltan azzal a hátsó gondolattal, hogy netán mégis elodázható a végítélet. A 11. Építészeti Filmnapokon az apokalipszis lovasainak nyomában jártunk. ZÖLDI ANNA ÍRÁSA.

Néhány éves drámai visszaesés után ismét feltámadt az építési láz és jobban tüzel, mint valaha. Az egyik póluson a válság idején felértékelődött szociális elkötelezettségű építészet, a másikon a technikai lehetőségeket maximálisan kihasználó piaci szemlélet, a kettő között pedig a politikai érdek, szerencsétlenebb vidékeken ideológiai vízfejével bólogatva – nagyjából ez jellemzi napjaink építészetének horizontját. A növekedés számtalan kérdést felvet. Mennyit és meddig építhetünk még ezen a bolygón? Demokratikusabb lesz-e a városfejlesztés a videójátékok vagy a drónok használatával? Hogyan változik az építőipar, ha a földszinti bejáratok helyét a tetőtéri leszállópályák veszik át? És hová lehet még elrejtőzni, ha valaki mégis inkább behúzná a kéziféket?
 
A szocialista korszak építészeti hagyatékának mostoha sorsa ugyan csak távoli viszonyban áll a közelgő világvégével, de jól példázza, milyen meghatározó civilizációs aktus az építés. Manapság hazai tájakon boldogan dózeroljuk a betont és alumíniumot; a közember esztétikai ellenszenvét a politika hitelesíti, mondván, gyalázatos idők maradványait takarítja el, hogy helyükbe a méltatlanul meghurcolt polgári értékrend palotáit álmodja vissza. A Palota a népnek című bolgár-német-román koprodukcióban készült film egy olyan épülettípust állított a fókuszba, amely éppen ellenkező előjellel kívánta felülírni a múltat: a szocializmus gigantikus kultúrpalotáit. Boris Missirkov és Georgi Bogdanov filmje (Palace for the People, 2018) öt fogalom mentén öt főváros - Moszkva, Belgrád, Berlin, Szófia és Bukarest – hatalmas apparátussal létrehozott reprezentatív építményeinek sorsát kíséri napjainkig az egykori és a mostani használatuk tükrében. A gigantikus, megalomán építmények formai értelemben a mindenkori felhőkarcolók és piramisok rokonai; ami megkülönbözteti őket az az építés szándéka: a hagyományosan a társadalmi hierarchia csúcsán trónolók hatalmát szimbolizáló palota a nép számára emelt, a közjót szolgáló intézményként született újjá. A párhuzamos tabló élesen kirajzolta, hogy a közös vonások mellett – mint az igazságosabb és dicsőségesebb jövőbe vetett hit, a társadalmi igazságtalanságokat jóvá tenni szándékozó akarat, a múltat felülíró vakmerőség – az egyes országok sajátos politikai körülményei hogyan öltöttek testet eltérő építészeti megfogalmazásban. 
 

A gyakorlatias németek nem bíbelődtek sokat a klasszikus előképekkel, modern és funkcionális „művelődési házat” húztak fel a Sprae partján, ami azután hamar áldozatul is esett az újraegyesített Berlin építészeti megújulásának – az intézményhez progresszív kulturális mintákat asszociáló rétegek minden tiltakozása ellenére. Ma a Berliner Schloss patinás épülete nő ki a helyén ismét a földből, példázva, hogy a sok szakember által történelemhamisításnak titulált utólagos rekonstrukció nem csak nálunk jellemző tendencia. Berlinben azonban német alapossággal raktárba szállították és őrzik az intézmény összes használható berendezését és tartozékát, bálákban tárolják a már nem létező szocialista köztársaságok zászlóit, a nagyterem székeit pedig többek között egy falusi templomban hasznosították újra. A helyiek nagyon örülnek, mert kényelmesebb, mint a falóca, amin a freskók tanúsága szerint az utolsó vacsorát fogyasztották. Lám, hányféle módja létezik az értékőrző emlékezetnek. 
 
A Lomonoszov Egyetem masszív erődjének lebontása viszont szóba sem került, része a történeti folytonosságnak sok más moszkvai épülettel együtt. Generációk élik ott az életüket, mára sikk lakást birtokolni a komplexumban. Ebben nemcsak az időtálló és időtlenséget sugárzó, klasszicizáló birodalmi építészet, hanem valamiféle kollektív eszmény továbbélése is minden bizonnyal szerepet játszik. 
 

Az ideológiafüggetlen értékőrzés megszívlelendő példája a belgrádi kultúrpalota, amely a jugoszláv népek föderációjának állított és állít ma is emléket. Dacára annak, hogy az említett népek halomra lőtték egymást, Szerbia fővárosa máig nagy becsben és karban tartja az épületet, melynek belső kialakítása a közös Jugoszlávia építészeti mementója. Minden egyes hajdani tagállamnak saját szalonja van az épületben, mely őrzi a korabeli stílusban kialakított eredeti enteriőrt, kiskefével ápolják naponta az egyedileg szőtt retró szőnyegeket. Összevetve ezt a budapesti trenddel, ahol kedvvel irtják a hatvanas évek épületeit, nincs mire büszkének lennünk. Magyarországon egyébként furcsa módon nem épült ilyen hatalmas központi emblémája a szocialista kultúrpolitikának – hogy ennek mi lehetett az oka, az mélyebb kutatást igényelne. Nálunk egy meglévő palotába, a Budai Várba költözött a kultúra és a köznevelés – fájó, hogy épp most űzetik ki onnan. 
 
A legszélsőségesebb példa Ceaușescu palotája Bukarestben, amely egyértelműen a személyes hatalmi ambíció emlékműve, ennek megfelelően zagyva, ám annál nagyzolóbb építészeti megjelenéssel. Funkciója máig összetett, egyszerre múzeum ámuldozó nyugati turisták számára és a román parlament székhelye. A nemzetközi tabló láttán úgy tűnik, a klasszikus stílusok menthetetlenül összeforrtak a személyes hatalmi ambíciókkal, a puszta funkcionalizmus viszont demokratikus karaktere ellenére sem tudott igazán megőrzendő értékké válni. Most már csak azon kell elgondolkodnunk, hogy mi az, amitől nem tudunk megválni: a hatalom építészetének igézete, vagy a klasszikus formák szívmelengető biztonsága. 
 


A felforgató modernitással szemben persze érthető volt a tömegek reakciója, amivel visszakövetelték a megszokott formákat és értékeket. A hagyományba kapaszkodó igyekezet azonban nem azonos a valódi értékek megőrzésével. A vehemens újító szándék pedig nem csak a társadalmi megújulást zászlajára tűző keleti blokkra volt jellemző. A többszörös díjnyertes dokumentumfilmes, Chad Freidrichsis Kísérleti Város (The Experimental City, 2017) című munkája azt idézi fel, hogyan képzelte a világ nyugati fele az élet jobbítását a hatvanas évek végén. Egy valószínűtlenül regényes nevű fantaszta, Athelstan Spielhaus képregénye nyomán született az ötlet egy olyan város létrehozására, ahol a technikai fejlődés okozta nagyvárosi problémákat, a környezetszennyezés és a közlekedés káros hatásait az emberek ugyanezen korszerű technológiák segítségével orvosolhatnák. Az üvegbúra alatt lélegző, a termelt hulladékot teljes egészében újrahasznosító, önműködő közlekedési hálózatokkal átszőtt, korszerű energiával működő város vízióját egy évtizeden keresztül komolyan vették döntéshozók és befektetők, habár az ötletgazda elég hamar kiszállt, és más irányba terelte fékezhetetlen agyvelejének forradalmi hullámait.
 
A Minnesota államban megépíteni tervezett 250 ezer fős mintavároshoz komoly tanulmányok készültek, és valóban kísérleti modellnek szánták a nagyvárosi életmódból adódó negatívumok vizsgálatára. A szakértőkből álló bizottság lobbija egészen az elnökig eljutott, végül a kiszemelt helyszín lakóinak civil tiltakozása hiúsította meg a felépülését. A kihalt terület lakói azzal érveltek, hogy épp a civilizáció elől menekültek az érintetlen, bár mostoha természetbe, és köszönik, nem kérnek nagyvárost sokba kerülő kényelemmel.  A hatvanas-hetvenes évek Amerikájában zajló küzdelem sok olyan mozzanat iránt kelt nosztalgiát, amit az illiberális rendszerek kedvvel szorítanak sarokba: az egyéni akaratot és kezdeményezést, a párbeszéden alapuló megegyezést, és a civil kurázsit. A szellemes filmes effektekkel feldolgozott történet korabeli hangfelvételekre támaszkodva mutatja be az ötlet életútját, és bár a kudarc nem meglepő, a felvetett kérdés máig aktuális. Vajon a korlátlan technikai fejlődés káros civilizációs hatásait egy még korszerűbb technológia segítségével tudjuk-e visszaszorítani, vagy kénytelenek leszünk a fogyasztásunkat – és ezzel civilizációs kényelmünket – mérsékelni. A logikus válasz nem népszerű, hisz sok lemondással jár, mégis talán kikerülhetetlen. A film tanulsága ugyanis a záró képsorok alatt hangzik el, és rácáfol a filmnapok mottójára, azaz, hogy az apokalipszis elodázható. A klímaváltozást és a szennyezettség mértékét illető ötven évvel ezelőtti jóslatok ugyanis a készítők szerint kínos pontossággal beváltak, nincs hát okunk feltételezni, hogy ez másképp működne a jövőre vonatkozó előrejelzések tekintetében. Az építészet felelőssége nagy, az ismét megindult gigaberuházások égisze alatt kíváncsian várjuk, mi lesz a tizenkettedik építészeti filmnapok témája, elindulunk-e vajon kifelé az illúziók barlangjából.

Szerző: Zöldi Anna