 Parlament-nézőben |
A tanulság kézenfekvő: a frappáns, ám egyszeri ötlet haladó hagyománnyá és önálló műfajjá dagasztása legfeljebb anyagi szempontból bizonyul termékeny törekvésnek. A korábbiaknál kevesebb szóvicc, több spontán lírikus és töméntelen nemes szándékú, de pehelysúlyú “üzenet” – a plakátok egysorosaihoz mért tömörséggel így összegezhetnénk az idei ARC kiállítás szubjektív összbenyomását, ám kilenc egymást követő rendezvény már szinte kiköveteli a recenzenstől a rendszerszerűbb, a felületi élmény puszta felmondásánál alaposabb vizsgálódást. A rigyegő-ragyogó felszín alá kellene tehát hatolnunk, csakhogy ez nem is oly egyszerű, hisz a felszín alatt részint kusza, érdekektől és ellentmondásoktól zsúfolt komplexumot lelünk, részint pedig alapvető esztétikai és társadalompolitikai félreértéseket.
 Az üveg is plakát |
Kezdjük hát azon a sort, hogy mi célt is szolgál voltaképpen az ARC kiállítás? Új, eredeti tehetségű plakátművészek felfedezését és a versenyszféra csúcsmegrendelőivel való megismertetését, vagy inkább a magyar társadalom aktuális látleletének, jelenünk érvényes értelmezéseinek megalkotását. Ez a két lehetőség – mégoly eufemisztikusan fogalmazva is – nehezen idomítható egymáshoz, s mégis azt látjuk, hogy a kiállítás immár tartósan e kettős célkitűzés jegyében áll, s ezt felismerve most már csak annak kikutatása lehet a feladatunk, hogy vajon mi valósul meg mindebből a jócskán felhízott projekt kimeneteli oldalán. Nos, a jelek szerint az üzleti szándék teljesedésbe megy, hiszen másképp nem találnánk vagy kéttucat nagy és még nagyobb vállalatot a kiállítás támogatóinak sorában, s ellenkező esetben az Ötvenhatosok terén honos rendezvény majd fele sem szenteltetne egy nagyobb üdítős kompánia külön bejáratú pályázatának, illetve valamely kommunikációs szolgáltató bemutatójának színhelyéül.
 Az ARC arca |
Az első cél tehát megvalósultnak tetszik, s borítékolhatóan az ARC ez évi versengői közül is nem egy számára jut majd jól fialó megrendelés a reklámpiacról. Ez alkalmasint, ha nem is forradalmi, de szolidan áldásos hatással lehet nemzetünk vizuális kultúrájára, s az ilyes fejlemény okvetlenül üdvözlést érdemel. Ám a második célkitűzés körül hibádzik valami, az emelkedett szándékú, társadalmilag érvényes üzenetek placcán egy megkerülhetetlen problémába ütközünk. Abba ugyanis, hogy a plakátműfajnak lételeme a tömörítés és a csattanó, márpedig a kortárs magyar valóság legyen bár mégannyira szimpla, az egysoros poénoknál árnyaltabb kifejtést érdemel, s ilyesformán az eldisputálhatatlanul pozitív alaptételek is egykönnyen irritáló falvédő-igazságokká süllyedhetnek (tolerancia – jó, intolerancia – rossz; az erőszak csúnya dolog; a nyomor megalázó stb.).
 Oszlopos plakátok |
Amint az köztudott, az idei kiállítás a “Hol a boldogság mostanában?” kérdés köré szerveződött, s a pályázók az eddigi évek gyakorlatának megfelelően választottak a maguk számára a lehetséges válfajok közül. Így hát akad sekélyen mély értelmű szóvicc (“Hazudnak rendületlenül…” – Fehér Géza és Nesztor Iván plakátján), poénkodás (“Ezennel lemondok a fődíjról a második helyezett javára…” – Borsos János pályaművén), az elfogadást és a nemi sztereotípiák meghaladását sürgető, a reklám sablonjait ötletesen ide–oda billegtető, s persze Gyurcsány–karikatúrás meg a kisbabás/szegény emberes tematikát kamatoztató pályázat egyaránt. S akad jó pár valóban elgondolkodtató és/vagy szellemes ötlet is (melyek közül hamarjában Béres Gábor Free Tibet feliratú, s egyszersmind Made in China címkével ellátott pólóját említenénk), ám még ezek üdvös jelenléte sem cáfolja vélelmünket, miszerint a műfaj a társadalmilag releváns üzenetek szlogenesítését némi jó szerencsével ugyan megvalósíthatja, csakhogy a mélyebb megértés igényét szükségképp a reklámkampányok kínos leegyszerűsítéseivel, a “ten words” – legkisebb közös nevezőn üzemelő – mechanizmusával helyettesíti.
 "Hol a boldogság mostanában?" Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
Geszti Péter, aki maga is firnyákos reklámötletek és poénos slágerszövegek megalkotójaként szerzett magának jogot a kulturális és társadalmi–politikai megmondó (olykor direkte üdvözítő) ember státusára, hosszú évek óta egyszerre két lovat akar megülni. Előkelő rangot, szűzleányi tiszteletet próbál kikövetelni nehéz testi munkán edzett produktuma számára, noha annak – legyünk egészen őszinték – valójában éppoly csekély szerep juthat balkedélyű nemzetünk kikúrálásában, társadalmunk megjobbításában, akár (hogy ne távolodjunk túl messzire a színhelytől és Geszti működésétől) Sasvári Sándor vagy Hajas László mesterfodrász lovasvágtájának a Hősök terén.
S végezetül már csak egyetlen, ám annál prózaibb kérdésünk maradt: tulajdonképpen mi szüksége is van egy kilenc éve prosperáló, jó kéttucat szponzor által támogatott plakátkiállításnak az állami költségvetés segélyére?