A házigazda SZFE három előadással képviseli magát a programban. A tavaly januárban bemutatott Félelem és fogcsikor szinte szemérmetlenül rutinosnak tűnik a fesztivál repertoárjában, de jól bejáratott a harmadéves színészosztály októberi Hogyan találtak egymásra a nők és a férfiak című mozgásszínházi produkciója is. A legújabb előadás a negyedéves színházrendező – fizikai színházi koreográfus szakosoké, a három különböző darabból összeillesztett, még szünettel is lenyűgözően tömény Piros ló, Gulág, Nowadays. A kaposváriak is inkább biztosra mennek azzal, hogy a tavalyi diplomaelőadásként hosszabb ideje játszott Részegeket hozzák.

 

A külföldi vendégprodukciók ezzel szemben vállalják, hogy mégiscsak egyetemi közegben vagyunk, vagyis az előadások elsősorban a gyakorlás és kísérletezés eszközei, és csak másodsorban produkciók. Érthető módon főként mobilis, eszköztelen és kevés szereplős kamaraelőadásokról van szó. Ez nem jelenti azt, hogy az előadásokról ne üvöltene, hogy lenyűgözni, megdöbbenteni, hatni kívánnak, csak mintha cél lenne az is, hogy ne legyen feltűnő az igyekezet. Többnyire valami nagyon speciális, erős hatásra építenek, sokszor hangsúlyos politikai vagy minimum szociális témájúak, kevéssé lecsiszoltak és akár az átlátszó polgárpukkasztást vagy a nyilvánvaló technikai hiányosságokat is hetykén viselik. A fizikai színház még mindig fő csapásiránynak tűnik a legújabb generáció elképzeléseiben.

 

Az eszköztelenségre vonatkozó kijelentés alól mondjuk mindjárt kivételt jelent a versciói Accademia Teatro Dimitri előadása, A gardrób. A darabban ugyanis a minimalista gardróbnak berendezett színpad padlóján egy talicska földet látunk szétterítve, és ez nem puszta látványelem: az öt szereplő alaposan meg is hempereg benne az előadás 40 perce alatt. Amikor a darab kezdetén egyikük bedörzsöli a combját és az arcát a földdel, még üt is a dolog, aztán fokozatosan csökken az ingerküszöbünk. A por és a világítás keltette atmoszféra, a vállfákon lógó szereplők, illetve az attól való elszakadás szimultán szabadulás- és születésszimbolikája, a tánc intenzíven sűrítő ereje révén A gardrób a fesztivál leghatásosabb előadásai közé tartozik. Mégis az az érzésem, hogy minden, ami jó benne, voltaképpen mellékhatás: az alapkoncepció a föld felhasználására redukálódik.

 

A verscióiak másik produkciója, a Mea culpa is fizikai színház. A temetőben dolgozó férfi testét sorra különböző felbőszült lelkek szállják meg, és rajta keresztül nyilatkoznak meg. Az előadás a fizikai teljesítmény és a maszkok cserélgetése mellett a hangképzésre is sokat épít, például állathangok utánzására. A színlap szerint az előadás célja, hogy megmutassa, mennyi lehetőség rejlik az afrikai maszk színházi használatában, és ennek megfelelően egy jól sikerült demonstratív gyakorlatot kapunk.

 

A Prágai Előadóművészeti Egyetem három hallgatója által előadott Feljegyzések fölös pillanatokról 10. és 13. századi japán irodalmi szövegekre épül. A valódi cselekményt alig tartalmazó, hétköznapi életképek sorozata a várakozást ragadja meg és talán a boldogság jelen idejűségét kutatja. Nagyon hosszúnak is érződik ez a szokatlanul mozdulatlan 80 perc, de a végére a kísérlet mégis közel tud kerülni valamiféle, már nem is várt katarzishoz (talán az alkotók által megtervezett próbatétel jutalmaként).

 

A Nyers – szintén a prágaiaktól – a vendégelőadások egyik legjobbja. Ez a pusztán 30 perces, kétszereplős bábelőadás sokat vállal, és nem hibázik, nem teszi kísérlet- vagy gyakorlatszerűvé sem az erős szerzőiség, sem a relatív szerény eszköztár vagy a nagy téma. Pedig az nem kevesebb, mint maga a halál: az orvosi ellátás erőszakos zsarnokisága, az önrendelkezés és a búcsú fontossága, a haldoklás elidegenítő intézményi körülményei, a személyes gyászrituálék hiánya. Mindezt frappáns bábeszközökkel adja át a két játékos, a nyers küllemű, faragott fabábok mellett a kék és a fekete gumikesztyű élet(bentartás) és halál uraivá válnak. Az előadás előtt osztott boríték felirata szerint 12 perccel az előadás után kell felbontani, ebben komplett kérdőívet kapunk a saját temetésünk megtervezéséhez.

 

A Belgrádi Művészeti Egyetem Színművészeti Kara a FACT repertoárjához képest rendhagyóan konzervatív: a „Jó itt – fát vágok, babot eszek” némi mapping mellett elsősorban a prózai színház eszközeivel dolgozik, és hagyja érvényesülni a színészi alakítások erejét. A három szereplő három, a katonaságba belépő fiatal történetét mutatja be, a barátnőjéhez kötődni képtelen fiú, az apai előképpel küzdő fiatal művész és a nagyvárosba vágyó, de ott is a bátyjai árnyékában élő lány sorsában a családi terheltség mellett közös a szerepekből való menekülni vágyás.

 

A giesseni Justus Liebig Egyetem Alkalmazott Színháztudomány Intézetének 20 perces előadása, A lányod csodálatos történetei sok mindenről akar beszélni az anya-lánya kapcsolattól a média torzító hatásain keresztül a cukorfüggőségig és az étellel való kapcsolatig, de végül inkább csak feszegeti a színház lehetőségeit azzal, hogy az emlékező monológ közben valódi sütés zajlik a rezsón, a nézők pedig megkóstolhatják a végeredményt.

 

Abszolút kirívó a másik giesseni produkció, a Levélváltások. A részben digitális performansz a jeruzsálemi lány és a barcelonai fiú megismerkedésének története, illetve a két haza jelentette politikai örökség megosztásának, talán párhuzamba állításának kísérlete. Ketten a saját laptopjuk előtt ülve, felváltva beszélnek, és a váltott monológokat a kivetített képernyőn Google térképek, az 1984 és Donald Trump beszéde, a szülővárosukban felvett amatőr videók, híradórészletek, e-mailek és hagyományos levelek fotói kísérik. Megkapó az egésznek a személyessége és a spontán előadásmódra való törekvés, még ha egyenetlen is a lendület.

 

Az idei FACT tehát tele van jó egyéni teljesítményekkel, frappáns és merész vállalásokkal, nagy szakmai elhivatottsággal és legfőképpen az elvárható frissességgel – csak a valóban elkészült, kerek előadásokból van egyelőre kevés.