John Cassavetes: Premier / Vígszínház
2019.06.04.

Eszenyi Enikő tündökölve bukik mélyre a Premierben. A Vígszínház igazgatója olyan szerepet osztott magára, amelyben a legtöbb arcát megmutathatja. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Cassavetest adaptálni korántsem garantált siker. Nevét a cinefilek közül sem ismerik sokan, pedig Altmannal, Scorsesével, Jarmuschsal kéne egy mondatban emlegetni. Színészként volt igazán népszerű, a Rosemary gyermekében az ördögi férjet, A piszkos tizenkettőben a nagydumás piti tolvajt játszotta. Rendezéseit, amit Hollywoodon kívül – és sokszor a hollywoodi rendszerrel szemben – forgatott, üres mozitermeknek vetítették, és nem díjazták a kritikusok sem. Kultuszuk csak utólag alakult ki, de az amerikai függetlenfilm zsenije akkor is kevesek kedvence maradt annak köszönhetően, hogy egészen sajátos filmnyelvet beszélt.
 
Eszenyi Enikő
Eszenyi Enikő
Cassavetest adaptálni már csak azért sem biztos siker, mert filmjei szervesen kötődnek ehhez a stílushoz, a szabadon bóklászó, kézi kamerás, improvizatív filmezéshez. Cassavetes az élet sűrűjébe vitte nézőjét, ahol a sztori sosem előre lekottázható narratívák mentén haladt, az érzelem, a jelentés ott született meg a pillanatban. Sokan sérelmezték, hogy filmjei terjengősek, céltalanul kanyarognak, pedig épp azért élvezetesek, mert szabadon térképeznek fel bonyolult érzelmi viszonyokat. Cassavetes, mint Bergman, mestere volt az arcközeliknek, a folyamatosan formálódó, illékony érzelmek hálóját feszítette ki szereplői között – és nem erőltetett ránk semmiféle olvasatot.
 
Itt van például színházról tett vallomása, a Premier, amelyben Myrtle Gordon, az ünnepelt színésznő tanúja lesz, amint elgázolják egyik rajongóját, és ennek hatására látványosan felborul az élete. Nem találja helyét az új, öregedésről szóló darabjában, melynek próbafolyamatát mintha szándékosan szabotálná. Iszik, veszekszik, késik, elájul. Az életközepi válság érte utol? Vagy úgy érzi, hogy az elgázolt lánnyal együtt a fiatalsága is tovatűnt? Inkább az alkohol bontja szét az elméjét? A melodramatikus darabbal van baja talán? Túlontúl közelről érintik a sorok, vagy pont hogy semmi közük az életéhez?
 
Hevér Gábor
Hevér Gábor
Cassavetes ránk, nézőkre, a Vígben pedig Martin Čičvák rendezőre bízza a választ, aki az alkoholizmust szépen háttérbe, az öregségfélelmeket pedig előtérbe hozza a darabban. Myrtle a Vígben egy fokkal hisztérikusabb figura, aki magányában, sztárságában elmar maga mellől mindenkit. A színpadon mindent elért, azon kívül semmit. Se család, se szerető, de a korosodó színésznő egyre éhesebb a szeretetre. Eszenyi Enikő megtalálja magát a szerepben: míg a filmben Gena Rowlands (Cassavetes múzsája és felesége) törékeny, sebezhetőbb alkat, az övé incselkedő, játékos femme fatale, aki rendre szellemeseket riposztol. („Nem képzelem magam harmincnak. Huszonöt vagyok” – válaszolja Myrtle a drámaíró Sarahnak Forgách András és Vörös Róbert átiratában, amely eredeti poénokkal bővíti a forgatókönyvet.)
 
Rowlands a hatás alatt álló nőt játssza, akinek lelki labilitása a hangsúlyos, Eszenyi a karakán dívát, aki az ujja köré csavarja a férfiakat. És amikor azok egyértelművé teszik, hogy (a filmmel ellentétben) szexuálisan is kihasználnák a szeretetvágyát, vérző orral küldi őket haza. A vígszínházas Premier érzékenyen emeli ki a film #metoo-ra és a nők helyzetére rezonáló áthallásait. Különösen erős az a pillanat, amely a társaság szétzilálódását is kipattintja. Nevezetesen: Myrtle nem hajlandó felpofoztatni magát a színpadon. Hiába győzködi a rendező, hogy hiszen ez színházi hagyomány, kit pofozzanak, ha nem a nőt, Myrtle megmakacsolja magát. Ha ütik, elájul: se az öregedő, de a megalázott nő szerepét sem hajlandó eljátszani.
 
Király Dániel, Eszenyi Enikő
Király Dániel, Eszenyi Enikő
Konfliktusa a másik nővel, a drámaíróval éles igazán (Börcsök Enikő sprőd alakítása telitalálat). Aki nem vár tőle mást, csak hogy elmondja a sorait némi érzelemmel, és akkor, vallja, úgyis megszületik a karakter. Myrtle végső soron a skatulyák ellen lázad fel, amelyekbe (színész)nőként kényszerítenék. Nem tud úgy játszani, hogy ne csepegtesse bele magát a szerepébe, és ezzel ripityára robbantja a darabbeli darab üzenetét, miszerint ötven felett a nő meghal, és előbújik a második nő, akinek úgy kell öregednie, ahogy azt a társadalom előírja. Félrevonultan, vágyait, céljait alárendelve, az elmúlt szépségről (és humorérzékéről) tett pikírt megjegyzéseket csendben viselve.
 
Myrtle úgy dacol, hogy improvizál, és szétfeszíti a drámaírói, majd a társadalmi elvárásokat, amikor a maga képére formálja a középszerű darabot. Humort plántál bele és reményt, hogy talán lehet másképp öregedni. És másképp játszani, nem csak a sorokat szorgalmasan visszamondva. A Vígszínház előadásában ennek a felismerésnek a katarzisa sérül. Elsősorban dramaturgiailag: a filmben többet látunk a darabbeli darabból, amit a társulat próbál, így mindig pontosan tudjuk, mitől és mivel tér el a színésznő, ha rögtönöz. A színpadon ez a viszonyrendszer válik kissé konfúzzá, mert nem ismerjük behatóan a színészek által játszott színművet, és – szűrhető le a szünetbeli beszélgetésekből – nehézkes követni, mikor alakítják az előadásbeli színészek magukat és mikor a szerepüket.
 
Viszont a Víg színdarabja is ezekben a rögtönzésekben kel életre igazán, mert ekkor érezhetjük át azt a szabadságot, amely Cassavetes filmjeit mozgatta. Interaktív kapcsolatba csak a színházban keveredhet a színész a közönséggel, és ezt maximálisan kihasználja Eszenyi, aki hol flörtöl, hol szinte vallomásos közelségbe kerül a nézőtérrel. Tüzet kér, magányos éjszakáikról szavaztatja a nézőket, és szerepjátéka mögött – egy színésznőt játszik, aki a nehezen kezelhető színésznő szerepét játssza – lemezteleníti magát lelkileg. Humorral, persze: magánszámuk Király Dániel színpadmesterével, aki Marilyn Manson tribute zenekart visz szabadidejében, több mint leleményes.
 
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Eszenyi a színészi lét többféle kiszolgáltatottságával vet számot a Premierben. Seress Zoltán a megértőnek tűnő producert alakítja, aki a szexuális visszautasítás után fúrni kezdi a sztárszínésznőjét; Hevér Gábor az elhidegült és elutasító színészpartnert és exszeretőt játssza; Hegedűs D. Géza rendezője a női darabok specialistája, aki bevallottan nem érti a női lelket (mellesleg színésznőkre rámászó, rajongókat elcsábító direktor, de a Premiernek nem ambíciója, hogy a magyar színházi élet szexuális zaklatásaira reflektáljon; bármiféle áthallás csak úgy lóg a levegőben). Tetszetős Hans Hoffer díszlete is, aki hagyja üresen tátongani a nagyszínpad terét, és ezzel az alkotási folyamat félelmét (azt a bizonyos, teleírandó üres lapot) és a színészi magányt, a Myrtle-re nehezedő űrt is érzékelteti.
 
Ha valaki azt kérdezi ezek után, miért lehet a Víg darabjának – elsősorban érzelmi – hatása mégis korlátozott, az Cassavetes stílusában keresheti a választ. Az ő filmjeit nézni ugyanis azért jó, mert improvizatív, vagy legalábbis annak ható folyamatban mutatják be az élet izgalmas kavargását. Ezt a szabadságot mondatról mondatra újra eljátszani mintha lényegileg mondana ellent a rendező filozófiájának. Meg hát a nagyszínpad is jóval teátrálisabb szerepformálást igényel, mint amit az arcok rezdüléseit pásztázó Cassavetes filmjeiben megszokhattunk. Színpadon az itt és most születő, pillanatnyi impulzusokat követő filmek dramaturgiai nehézkessége is előtűnik: ami ott a valóságba veszés csodája, az itt annak elismétlése csupán. Elkerülhetetlen, hogy eltűnjön valami Cassavetes filmjeinek finomságából, mélységéből.
 
A Premier így legalább annyit vesztett, mint nyert, amikor felkerült a Víg színpadára. Korrekt adaptáció, amit megnézni leginkább Eszenyi játéka miatt érdemes.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 
Szerző: Soós Tamás