Persze, nehogy valaki azt higgye, könnyű hozzájutni a Duna Televízióban már rég levetített magyar dokumentumfilm-sorozatokhoz. Az Urániával szemben lévő három nagy könyvpalotában még a hírét sem hallották ilyesminek, valószínűleg nem is érdeklődött a Kövek üzenete című szériáról rajtam kívül senki. Akinek megvan, nyilván szamizdatban terjeszti az ilyet; és odaadja annak, aki például a tanítványainak szeretné megmutatni, milyen volt a múlt század elején a budapesti zsidónegyed. A dokumentumfilmek a fióknak vagy dokumentumtáraknak készülnek, pedig a dokumániásokon kívül is élnek még ebben az országban emberek, akiknek nem a kibeszélő-show jelenti a kőkemény-őszinte vonalat. Értük például sokat tehet egy ilyen fesztivál. Bár nehéz a vetítésen csendben ülve elmélyedni, ha a fölöttük lévő teremben Borlai Gergő veri ezerrel a tamtamot Ladányi Andrea táncos lábai alá.

Groó Diána: Córesz (Jelenet a filmből)

A pince, ami lehetne légó is, csendes, lassan gyűlnek a filmszakosok, a szereplők hozzátartozói, a közel lakó nyugdíjasok és az újságírók. Egy vidám szerelmespár is akad, ettől már kifejezetten multiplexben érzem magam. Groó Diána Córesz című alkotásával nyit a közönség számát tekintve nagycsaládi mozi. Kicsit poros a 2002-es mű, de egy tematikus vetítésre illik azért; ráadásul kevés olyan pillanata van, ami ne lenne érdekes. A benne szereplő fiatalok identitása minden bizonnyal sokat alakult a felvétel óta, de érdekes: a másfél órás film után meg lehet tippelni, melyikük mennyit változhatott. Jól elkülöníthetők a karakterek, sokfélék és tipikusak; egyetlen közös dolog van bennük: hogy zsidó származásúak. A rendező a klasszikus párhuzamos portréfilmek szabályai szerint hasonló témák köré gyűjti, vágja össze a történetdarabokat. A Magyar Zsidó Fiatalok Egyesületéből, különböző vallási közösségekből és nem vallásos társaságokból válogat a pályájuk kezdetén álló embereket. Az első kérdés, hogy miképpen jött rá az interjúalany, hogy zsidó, az utolsó pedig, hogy Izraelben vagy Magyarországon élne szívesebben… A kettő között családtörténetek, közösségi élmények, helyenként vitriolosan megfogalmazott kritikák a hagyományok felé, illetve a két generációs kihagyással vallásossá válás meglepő fordulatai. Ismerősök a Sziget Fesztivál Zsidó sátrából, a lubavicsi rapperek, a szarvasi zsidó tábor egyik szervezője, a Holokauszt Emlékközpont egyik alapítója, a feminista kóserkonyhás, mind ismerős a budapesti kulturális életből, nélkülük nem is lenne a főváros az, ami. Ha ma készülne ez a film, a judapest.org csapata is benne lenne, amely pedig, hogy is mondjam, egészen élénk szín a zsidó palettán, a zsidó negyed szellemi megújulásának egyik fő letéteményese.

Ocsenás Zsolt: Zsidó negyed

Ha már zsidó negyed, Ocsenás Zsolt Zsidó negyed című, szintén televíziós sorozatának összes részét levetítették, minden nap egyet-kettőt; történeti eligazítás különböző szakértők, építészek, vallási vezetők, tudósok és irodalmi idézetek segítségével. Kérdés például, hogy nevezhető-e zsidó negyednek a Dohány utca, Klauzál utca, Király utca, Erzsébet körút határolta terület, hiszen nem is középkori, mint a prágaiaké. A válasz: a pesti zsidó negyednek olyan építészeti, gazdasági és irodalmi meséi vannak, hogy bőven futja belőle egy műemlék városrészre és egy élénk kulturális életre való. A negyed csírájától – az egykori, ma már nem létező Orczy-háztól – a kávéházak, kereskedők, mesteremberek világán át a vészkorszak gettójának történetéig végigpásztázza a városrészt a filmsorozat, nagyon alaposan. Vannak benne fiktív jelenetek is, amelyek segítségével felelevenítik az egykori hangulatokat, ezek hol sikerültek, hol modorosak és megmosolyogtatók, a műsorvezető megjelenése és emelkedett hangja pedig kelt valami nosztalgikus, békebeli hangulatot – és itt az 1960-as évek televíziózására gondolok. Pedig ez a sorozat 2006-ban készült, és mint ilyen, a legfrissebb mozi mind között.

Nagy Ernő – Péterffy András: Yiddish Blues

Kemény hármas: Böjte József, Jancsó Miklós és Kőbányai János készítették a Kövek üzenete című 1993-as dokumentumfolyamot. Megrendítő, hogy Máramarosról és Moldováról lehet csak képekkel, zenével és minimális háttérszöveggel beszélni. A kamera arcokat pásztáz, piactéri akciókat les meg, az elzárt, vidéki emberek szeméből és tenyeréből olvas, kvaterkázik a góbékkal, sarat, esőt, tájat mutat, a háttérben a lerobbant házak között délceg zsinagóga áll, mellette a zsidó áldozatok emlékműve, és aztán zajlik az élet, csak a hiányzó zsidók kezdenek feltűnni a néző lelki szemei előtt. Eszembe jut a ma is látható beszögezett ajtajú vegyesbolt a balatonfelvidéki faluban; hogy mennyire hiányzik onnan a helyi kereskedelem záloga, hogy egy ideje a hiányzó zsidó mennyire fontos fogalom. Ez az igen régi filmalkotás olyan erővel ábrázol – pusztán asszociatív alapon -, hogy előhív olyasmit is, ami ott nem látható. Nagy Ernő és Péterffy András a Budapest Klezmer Bandről szóló zenés filmje a Yiddish Blues (2004); nem feszültségek nélküli diadalmenet, de azért ehhez képest levezetés és megnyugvás kicsit. Mondhatnám, szórakoztató. Persze, közben már a fenti világ is csendesebb, Borlai hazadobolta magát.

Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008