Rafinált receptből lett kikeverve A manógyár: jó adag univerzális szorongáscsomag, csipetnyi önreflektív humor, remek arányérzékkel hozzáadott családi alapélmény, mindez megfűszerezve Lázár Ervin és Pallai Mara játékos mesemondásával. Az eredményben pedig nem csalódunk, a történet végére ugyanis ott van az ölünkben egy didaxissal is bátran megbirkózó, tanulsággal teli útipoggyász. Jól ki is használja mindezt a győri Vaskakas Bábszínház, sőt, az előadást rendezőként is jegyző Nagy Orsolya dalszövegeivel még elevenebbé varázsolja ezt az egyszerre mágikus és nagyon is életközeli világot.

Alig érünk be a színházterembe, már ott is áll előttünk csillogó szemekkel négy manóügyi szakreferens (Nagy Petra, Gergely Rozália, Bora Levente, Horváth Márk), körbefogják a számtalan titkot rejtő fehér masinérát, hogy aztán egymás szavába vágva kezdjék el ecsetelni a manók válfajait. Tudniillik, nem lehet egy kalap alá venni ezeket az apró lényeket: holdvilágnál bölcs, csendes esőnél melankolikus, szélben érdes manók születnek, és így tovább. Lelkes, jólesően izgága bemutatójuk alatt szinte észrevétlenül felvonultatják a mesetörténelem legsztereotipikusabb alakjait, hiszen van itt okoskodó, hányaveti, kotnyeles és mindig rendet teremtő professzor is, ráadásul a csapat látszólag képtelen a szoros együttműködésre, van hát mit tanulniuk a röpke hetven perc alatt nekik is. Mulatságos civódásuk után aztán eljutunk a történet magváig, a félelemig. A tűztől, a víztől, a sötéttől, a műanyag babáktól való iszonytató rettegésig. Már magunknak is nehéz bevallani, mindez mennyi kárt tehet bennünk – a fantáziánkban legalábbis –, és ha ez sikerült, még akkor sem tartunk sehol az igazi küzdelemben. Ám mielőtt rémképeink elszabadulnának, átlépünk a vezető szakreferens, Zsuzsika (Nagy Petra) gyermekkorába. 

Első pillantásra nem túl szívderítő a látvány, a cserfes kislány ugyanis a terebélyes Murmura néni karmai közé keveredett. Csak rá kell néznünk, és már is tudjuk, milyen jól ismerjük őt mi mindannyian: mániákusan tiszta és rendes, minden porcikájával jókedvellenes, sehol egy dugicsoki, sehol egy kedves mosoly. Van viszont fegyelem, egyenes hát, térde tett kéz, és csendes várakozás, méghozzá a legsötétebb sötétben, ahol még inkább ki vagyunk szolgáltatva a belénk égetett félelmeknek – a felnőttek igen rossz szokása ugyanis, hogy életük megkönnyítésére rettentő lényeket kreálnak.

Innentől kezdve az egész univerzum Murmura néni nappalijára zsugorodik, egyetlen kanapé körül forog a világ. A szörnyek ott motoszkálnak a rejtett zugokban, és hogy mi mindenre képes egy látszólag egyszerű díszletelem, arra Horváth Márk nagyon kreatív választ ad az előadás szerény, ám nagyon is kompakt látványvilágával. Hamar előbukkan először a bákász, aztán a mumus, a zöld lific, és nem telik el egy perc, kiderül, hogy ők is éppúgy küzdenek saját félelmeikkel, akárcsak mi magunk.

Épp itt, a történet kulcspontjánál bicsaklik meg kissé ez a jó ritmusú, ízléses színpadi nyelvvel operáló előadás, a félelemábrázolás ugyanis olyannyira stilizált, vagy mondjuk ki: visszafogott, hogy a gyerekekre rátelepedő nyomasztás csupán elbeszélt marad. Nincs megmutatva, hogy mi az, ami olyan riasztó, hogyan jutunk el a cidrizéstől a frászig, hogy milyen kálvária is, amíg képesek vagyunk túllépni önmagunkon. A manók itt az első perctől szeretgetnivaló, rokonszenves, mulatságosan oktondi kis szőrmókok, amelyek ugyan nem kis derűt keltenek a közönség soraiban, ám alapvetően a történet ellen dolgoznak, félelemről beszélni valódi veszélyérzet nélkül ugyanis meglehetősen problematikus. Persze nem a gyerekek céltalan ijesztgetése, hanem egy árnyaltabb, komplex érzelemábrázolás mellett érvelek, ahol a nagy csinnadrattával véghezvitt félelemzsugorításnak valódi tétje lehet.

Az azonban vitathatatlan, hogy a tanulság így egyszerűbben átcsúszik a rétegeken, tudniillik a szorongás legyőzésének első lépése, hogy megpróbáljuk szavakba önteni. Ebben segíthetnek nekünk a manók, akik voltaképpen megelevenedett túlélési stratégiák, éppen ezért, bár némelyiknek kicsit élesebb a foga, vagy kevesebb ujja van, mint ahogyan azt megszokhattuk, mégiscsak visszavonhatatlanul hozzánk tartoznak. Nem túlzás hát azt állítani, hogy egyfajta szeretetmitológia szövődik itt körülöttünk, a rossz elleni küzdelem ugyanis közösségi élménnyé válik – mind Zsuzsika és a manók,  mind a végül egy csapattá kovácsolódó szakértők számára –, az ilyen elfogadásra és együttlétre tanító mesékre pedig nagyon is szükség van mostanság.

Ezt a bujtatott, de igen izmos drámaiságot szelídíti a nyelvi bravúrokban gazdag szöveg, amely még a kevésbé korszerű bábok és az olykor túlnyújtott jelenetek köré is képes egy minden ízében felfedezésre ingerlő világot teremteni. A színészek otthonosan mozognak ebben a mesebeli miliőben, egy percig sem kell küzdeniük az előadás váratlanul okos és kifinomult humorával, csattan minden mondatvég, a gyerekek pedig bátran lépnek párbeszédbe a furcsa kis figurákkal. Igazán örvendetes, hogy minden kézenfekvő csábítás ellenére nincs semmiféle manír vagy túljátszottság, sőt, különösen szép jelenet a bákász és Zsuzsika árnyjáték-kettőse, amely immáron nem csak Lázár Ervin fantáziája, de ezerarcú költői világa előtt is méltó módon tiszteleg.

Ám még ennél is emlékezetesebb – és talán ez árulja el a legtöbbet a manógyárban tett utazás élményanyagáról –, ami az előadás után történik: a legkisebbektől a legnagyobbakig mindenki vidáman fut ki a színházteremből, és már messziről hallani,  ahogyan a ruhatár előtt egymást túlharsogva éneklik a „Van mersze expedíció” mókás dalocskáját. Megtalálták hát együtt a félelem leghatásosabb ellenszerét: a nevetést. Ezért érdemes színházat csinálni gyerekeknek, gondolom magamban, aztán persze elkezd bennem mocorogni az is, hogy valószínűleg nem ártana, ha mi, felnőttek is rendbe raknánk saját félelmeinket. Talán kevesebbet örökítenénk tovább.

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.