Kontra Ferenc: Az álom hídja
2019.04.04.

Kontra Ferenc regénye Újvidék 1999-es hetvennyolc napos légitámadásának idején és az azt követő húsz évben játszódik. A bombázással azonban csak láthatóvá lett az a háború, amely a lelkekben már régen elkezdődött. SÁNTHA JÓZSEF KRITIKÁJA.

1999 márciusa, Újvidék: A NATO kiadja a parancsot, egyben figyelmezteti Jugoszláviát az elkövetkező napokban az ország katonai és stratégiai jelentőségű objektumainak bombázására. A város lakosai számára a nyolc éve dúló harcok valahol az objektív valóságon túli világban játszódnak. Eldönthetetlen, hogy virtuális háború ez vagy virtuális béke. Egy nagyváros éli mindennapjait, az újságíró, a regény elbeszélője a hétvégi irodalmi melléklet szerkesztésére készül. Éjjel azonban megszólalnak a szirénák, és lángba borulnak a célba vett épületek. A háború, akár egy késlekedő személyvonat, megérkezett.
 
Kontra Ferenc MMA-díjas regénye ennek a hetvennyolc napos légitámadásnak, majd az azt követő húsz évnek a történéseiről szól. A lazán kapcsolódó fejezetekből, a véletlenszerűséget imitáló részletekből összeálló anyag felerősíti az illuminált békéből hirtelen kijózanodó emberek tudatállapot-változását, a polgári életmód váratlan szembesülését az éjszakánként megnyilvánuló borzalmakkal. A képszerkesztő, albínó Ronin, a vonaton ikreivel menekülő nagymama, a gyermekkórház lakói és a gyermekkori barátok mind-mind valamiképpen szürreális figurák. Mintha a lelkekben már régen elkezdődött volna ez a háború, amely csak most lett láthatóvá. Az emberek irracionális vándorlásba kezdenek, nappal próbálnak biztonságosnak tűnő éjjeli szállást keresni, hiszen az iskolákban, kórházakban megbúvó katonaság miatt semmi sem egyértelmű számukra. Az élet kizökkent a régi kerékvágásából, de ez inkább az összetartozás, az egymás iránti szolidaritás megerősödésével jár. Különös jelentőségű a két városrészt összekötő híd megsemmisítése, amely eddig (akár Budapest hídjai) szimbolikusan valamiféle mély lelki otthonosság bizonyosságaként szolgált az újvidékiek számára. Reggel a város lakosai tömegesen és némán állnak a Duna-parton, a vízből kiálló roncsokat szemlélve, mintha immár visszavonhatatlan jellel bélyegezte volna meg a várost a pusztítás szelleme.
 

Ódium, a gyermekkórház idős orvosa egy bizonyos gödöreffektussal magyarázza a távoli, idegen hatalom és helyben a borzalmakat átélők viszonyát. „Az együttérzés teljes hiánya volt a legdermesztőbb.”- állítja. S csak azoknak volt joga beszélni a legtágabb nyilvánosságban, akik fent, a gödör szélén álltak, azokról, akik a gödör mélyén rekedtek. Kontra regényének hitelességéhez hozzájárul az író atmoszférateremtő ereje, a szereplők ábrázolásának plaszticitása, s valamiféle, a rombolást a természet ősi törvényszerűségeként láttató akarat, ami azonban mintha már korábban is ott rejtezett volna a lelkekben. Zubajt, az elbeszélő hajdani szerencsétlen osztálytársát apja halála után teljesen kirekeszti a közösség. Bukdácsol az iskolában, majd éveken keresztül elverik, ahol csak szembe jön velük. Később sikeres vállalkozóként sem bocsátanak meg neki, sőt az ezüstróka-tenyészetét is kiirtják. Hasonlóan lelki eredetű bajok gyötrik a regény többi szereplőjét is, gyerekeket és öregeket, mintha csak valamiféle ragályos kór pusztítana a városban. Megszokott utcai látvány, hogy a férfiak nadrágjából kidudorodik egy-egy tok nélküli pisztoly, hogy mindenki a távozásra, a menekülésre gondol, még évekkel a háború befejezése után is.
 
A regény egyik legemlékezetesebb figurája, a már említett képzőművész, az albínó Ronin, aki a Dunára néző lakásának falát a helyi újságból összegyűjtött halottak fényképeiből kirakott, a lebombázott hidat ábrázoló faliképpel helyettesíti, már a regény elején e nagyszabású műalkotás elégetése közben hal meg füstmérgezésben. Épp ilyen megrendítő az a házaspár, akik fiukat a katonaság elől egy régi kalózládába ássák el az udvarukon, hogy aztán a háború utolsó napjaiban a kertjükbe betévedt tank miatt kényszerűen beletörődjenek a fiú halálába, és majd csak hónapok múlva ássák ki a ládát, égetik fel egész otthonukat, egyedül csak a csontokat viszik magukkal a háború utáni új határok közé szorult hazájukba.A regény tere ezután egyre szűkül, miközben az idő hirtelen napjainkig tágul. A gyermekkórház háborúban árván maradt gyerekei, lelki és testi sérültjei lesznek immár a mű főszereplői. Eddig úgy tűnt, ez a hatalmas kerttel rendelkező intézmény mintha valamiféle azílum lenne a háborúk, a diktatúra, a mélyszegénység sújtotta városban, ahol a csonka-bonkákról, az árván maradtakról kissé hiteltelen nagyvonalúsággal gondoskodnak, miközben a férfiakká lett menedéklakók képessé váltak immár az önálló életre.
 
A regény utolsó harmadában aztán mintha véget érne az olvasó számára az író által megteremtett varázslat. A négy intézetben felnőtt fiatalember olyan mélyen szántó elmélkedéssel kápráztatja el az olvasót, ami egy lélekbúvár számára is okulásul szolgálna. Pontosan látják a helyzetüket, még az elbeszélőnél is világosabban és szakszerűbben elemzik az eddigi életüket, kiérlelt elképzelésük van a jövőjükről, hogy ebben az országban sosem érvényesülhetnek. Még egy kis kábítószer-üzletbe is bekapcsolódnak, hogy az internet segítségével, már lehetőségeiket kiismerve hogyan is érvényesüljenek majd az úticélul kitűzött Norvégiában. Ehhez még akár egy gyilkosság sem lenne túl nagy áldozat. Az őket eddig mindenben segítő orvost szeretnék likvidálni, aki felfedezi a füves ültetvényüket. Egyszerűen egy csatornába taszítanák, hogy a menekülésük minden nyomát eltüntessék. Közben az eddig jótékonyan homályban maradt szálakat is elvarrja a szerző, megoldódik minden, a könyv hitelességét eddig tápláló rejtély. A kórházban fekvő betegek egy része a gyerekek közeli hozzátartozója, a gyilkos terv kieszelője pedig annak az orvosnak fia, akit éppen a csatorna fedele alá akarnak tuszkolni.
 
Mint egy közepes krimiben, úgy oldódnak meg egymás után a régi rejtélyek, bűnök, legutóbb az elbeszélő barátja fiának súlyos traumája, aki szemtanúja volt, amikor az üldözött osztálytárs nemes rókáit az apja és hasonszőrű barátai megmérgezték. A regény eddigi hitelesnek, művészileg indokoltnak tűnő varázslata az utolsó oldalakon hirtelen megkérdőjeleződik, az olvasó képtelen értelmezni a káoszból mesterségesen, külsődlegesen világosságot és rendet teremtő fordulatokat, hiszen egy olyan túlracionalizált világban találja magát, ahol a legutolsó falba vert szög is egy logikus eseménysor záródása lesz. Pedig semmi ennél képtelenebb dolog nem történt a rendszerváltás utáni Európában, mint ez a rokon népeket egymásnak ugrasztó, a valahai mintaországot számtalan kisebb részre bomlasztó esztelen háború, ahol még ma is szembe kell nézni a hajdani szomszédok, a különböző nációk és vallások kibékíthetetlen gyűlölködésével.
 
A regény elejének szinte könnyed és szellemileg tág narrációja a könyv végére már csak egy pszichopata gyerek hiteltelen lélekbúvárlatának felszínes és kissé leegyszerűsített magyarázata lesz. Miközben a háború az egész térséget szellemileg Európa szélére sodorta, be kell érnünk néhány egyszeri bűntény logikus megfejtésével, ami semmiféle mélyebb utalást nem tartalmaz a régióban kirobbantott háború népirtással súlyosbított bűneire.
 
Pedig Kontra Ferenc ennél érezhetően sokkal többre hivatott szépíró, aki a regény elején még ösztönösen az emberi lélek kiszámíthatatlanságával, a történelmi események egyénektől független abszurditásával teremtett világában képes új meglátásokra, az irracionalizmus eluralkodásának embertelenségét művészileg érvényes vízióként megjeleníteni.
Szerző:  Kontra Ferenc,  Cím:  Az álom hídja,  Kiadó:  Magyar Napló,  Megjelenés éve:  2018,  Oldalszám:  211 oldal,  Ár:  3000 Ft