Újságírói erényként tartják számon, pedig a filmrendezőknek sem árt, ha képesek felkutatni és megírni azokat a történeteket, amik érdemesek a figyelemre. Kárpáti György Mór jó érzékkel talál fontos témákat, és olyan filmeket forgat, amiket már pusztán a szinopszisuk alapján meg akarunk nézni. Ilyen volt a gólyatábori nemi erőszakról szóló Gólyatábor, és most első játékfilmje, a Guerilla is, amely a ’48-as szabadságharc filmen kevésszer feldolgozott témájához nyúl vissza.
Nyár van, hőség, és halál. Görgey Artúr letette Világosnál a fegyvert, de erről a bujdosó magyar szabadcsapatok nem akarnak tudomást venni. A sorozás alól kibújt Barnabás (Váradi Gergely) is egy erdőben rostokoló különítménybe botlik, miközben öccsét keresi, hogy hazavigye. Ez nem megy azonnal, mert a testvére (Vilmányi Benett) megsebesült: Barnabásnak várnia kell, és közben beleszeret a szép felcserlányba (Mészáros Blanka), rosszul megválasztott álcája miatt – őrmesternek hazudja magát – pedig a katonákhoz is kénytelen csatlakozni.
Kárpáti György Mór szimpatikus naturalizmussal teremti meg a felkelők világát, amikor az elmúlás és újjászületés szimbólumrendszerében helyezi el történetét. Kivégzéssel indít és egy kisbaba képével zárul a Guerilla, amely máskor sem kendőzi el, milyen kegyetlenné fokozott világban kell túlélniük a katonáknak. Lókoponyák és giliszta rágta holttestek mellett vezet Barnabás útja, akinek persze a lelki tusája lenne az igazán érdekes, amint pacifistaként próbálja megőrizni a háborúban is emberségét. Csakhogy egy feje tetejére állt világban nem érvényesek a békebeli szabályok, a humanizmus, a bajtársiasság forradalom idején egészen mást jelent.
 Jelenetek a filmből |
Az elsőfilmes rendező tehetséggel vázolja fel az alaphelyzetet, a Guerillát mégis könnyen és hamar elunja az ember. Legfőképp azért, mert Kárpátinak nem sikerül megugrania a váltást a nagyfilmekre, és alig félórás történetet nyújt másfél órásra. A Guerillának a felütése és lezárása is feszült, de a közötte elterpeszkedő játékidőt csak egy vékonyka történet tölti ki arról, hogyan teszi az embert gyilkossá a háború. Nem segít az sem, hogy Kárpáti az eseményekkel sodródó, passzív figurát választ főhősnek, akinek a lelki világán könnyű kívül rekedni. Barnabás kevés érzelmet mutató arcán elsikkad a belső vívódás, és a főhősnek nem lesz elég ereje ahhoz, hogy elcipelje hátán a filmet.
Kárpáti már kisfilmjeiben is lefojtott, szűkszavú drámákat rendezett. Témától függött, hogy képes volt-e az alulfogalmazással a történet mélyebb, elhallgatott rétegeit láthatóvá tenni, vagy ahhoz jutott inkább közel, hogy a kevéssel valóban keveset mondjon. A Guerillában egyértelműen visszafelé sül el, hogy a rendező kivonja a cselekményt a filmből, és megpróbálja a gerillacsapat között kibomló viszonyrendszerre felhúzni a történetet. Szimpatikus ugyan, hogy apró gesztusokból, összemosolygásból és arrébb rebbenő tekintetekből bontja ki a testvérek és a felcserlány közt felszikrázó szerelmet, de a dráma visszafojtása azt eredményezi, hogy a végső tragédia is erejét veszti. A jólétben tengődő, asszonnyal és hússal is ellátott százados és a katonák viszonya, vagy a testvérek bűntudattal terhelt múltja mind bővebb kifejtést érdemelne, miközben a film jelentős része tét nélkül csordogál a semmibe.
Sajnálatos, hogy a történelmi filmet a sokat és joggal dicsért színészek sem tudják élvezetes szintre emelni játékukkal. Az alkotói szándék szerint szóhasználatukkal, viselkedésmódjukkal is inkább a mai tizen-huszonéveseket idéző fiatalokat látunk, amint szembekerülnek a magyar történelem egyik sorsfordító epizódjával. Ez a hasonlóság bizonyos pontig segíti az azonosulást, hosszú távon viszont összeütközésbe kerül a ’49-es miliőt precízen újrateremtő, realisztikus stílussal, amely leveti magáról a mai arcokat, a kortárs beszédmódot és hanghordozást. A levert forradalomnak azt a megélt, koszos valóságát, amit a gyűrött, összevérzett mellények, a tátongó sebek, a viseltes bajszok megteremtenek, a színészek közül csupán Orbán Leventének sikerül. Orbán archaikus arcát a Kojot fedezte fel a magyar filmnek, de a Guerilla is ügyesen kamatoztatja, amikor a katonák enigmatikus, csak a szükségszerűségig kegyetlen vezetőjét kell megformálnia.
 A képek forrása: MAFAB |
Kárpáti filmje a ’48-as magyar filmek hagyományát folytatja, amennyiben nem a szabadságharc alatt játszódik. A rendszerváltás előtt készült történelmi filmek vagy a reformkorban (Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán), vagy a forradalom után, a megtorlások idején vették fel az események fonalát (Szegénylegények, Szirmok, virágok, koszorúk). Részben mert ’56 után a cenzúra érzékeny volt bármilyen forradalom ábrázolására, másrészt pedig azért, mert Jancsóék még közérzetfilmeket forgattak. A diktatúrába zárt társadalom hangulatjelentéseit, amik azt boncolgatták, mihez kezdhet az ember egy elfojtott forradalom után, a változás reménye nélkül hogyan lehet alkalmazkodni az új berendezkedéshez.
Kárpáti inkubátoros, 64 millióból forgatott kamaradrámája inkább költségvetési okokból játszódik a forradalom után, az erdőben bujkáló katonák körében. Aktuális áthallásokat aligha fogunk találni a vákuumban küzdő, a forradalom leveréséről tudomást venni nem akaró különítmény viszontagságaiban. Nem lehet persze elvárni egy történelmi filmtől, hogy arról a korról is legalább annyit mondjon, amelyben készült, azt viszont igen, hogy a választott témáját új ismeretekkel, érdekes perspektívákkal bővítse. A Guerilla csak részben elégíti ki ezt az igényt, amikor alulnézetből eleveníti fel a szabadságharc utóéletét. A forradalom hétköznapjaiba enged bepillantást, amikor a névtelen hősök tengését fotografálja, de olyannyira leválasztja katonáit a történelem fősodráról, hogy ’48 nem kap jelentős szerepet a történetben. A forradalomé helyett egy túl általánosra hangolt felnövés- és beavatástörténetet mesél el, amely kettőnél több háborús film ismeretében már közhelyszámba megy.
Minden rokonszenves vonása ellenére csalódást keltő Kárpáti György Mór ’48-as szabadságfilmje. Azoknak, akik a Guerillától remélték a magyar történelmi film felélesztését, sajnos tovább kell várakozniuk.