 Eperjes Károly |
Nagy Ignác igen középszerű színművének reneszánsza úgy kezdődött, ahogy mostanában nem kevés másiké: Parti Nagy Lajos formált belőle saját képére új darabot, felismerve a Tisztújítás – na, nem örökérvényűségét, csak – ma is játszhatóságát (a politikai pártok választás előtti üres ígérgetéséről, korrupt korteskedéséről szól), finomkodó nyelvezetének parodizálhatóságát. Nagy Ignác műve tökéletes alapanyag Parti Nagynak, perfektül játszható az ő leleményes nyelvezetével: szóvirágai és élvezetes nyelv-ellenes támadásai sehol sem látszanak feszegetni a dráma saját határait (mint, mondjuk, az Élet mint olyan című, szintén általa magyarított Levin-drámánál), sőt az affektált nyelvezet kifigurázása az öncélúságról szóló vádakat is visszaveri.
 Pokorny Lia és Huszár Zsolt |
De – ahogy szintén Koltai írta ugyane darab egy korábbi színrevitele kapcsán – ezt a príma, rendkívül ironikus, nagy tudással megírt textust játszani is tudni kell. Játszani, de rendezni is – pontosan tudatában lenni minden szándékosan elkövetett hiba „eredetijének”, a ferdítések etimológiájának, és helyükön kell kezelni – nem eltúlozni és nem elsikkasztani – a mondatonként, két szavanként előforduló szóidomításokat. A szöveggel szembeni alázatot is számon kérni egy rendezőn oly abszurd lenne, hogy aligha jutna bárki eszébe mint rendezői „feladat”. Pedig Szinetár Miklós rendező – egyben „a 2007-es verzió készítője” – minden lehetséges módon igyekezett tönkretenni Parti Nagy munkáját – és ez sikerült is neki.
A kisebbik, ám önmagában is kellemetlen probléma, hogy valamennyit kigyomlált a szóvirágok közül, de amit nem, az is úgy hangzik, mintha véletlenül maradt volna a szövegkönyvben. Míg a drámát azért nehéz olvasni, mert minden egyes sornál legalább egyszer megállunk, hogy valamin mulassunk, addig Szinetárnál szinte csak néhány erősen hangsúlyozott, többször ismételt „csupántly” és „punktli” szolgál humorforrásul. A többit a színészek egytől egyig úgy mondják, mintha Nagy Ignác eredetijét szavalnák, s nem annak paródiáját – vagy mintha maguk sem értenék a poénokat. (Hátborzongató például, hogy a „de gustibus non est vita”-t tökéletes csend fogadja a nézőtéren, ahol Hirtling István egyetlen elnyújtott „sohaaaaa”-jára hangos kacagás dörömböl; ráadásul sokkal kimunkálatlanabb dikcióval ejtik ki a színpadon, mint bármely altesti poénra való utalást, melyből Szinetár persze nem keveset erőszakolt az előadásba.)
 Jelenet az előadásból |
Hogy az átgondolatlan és/vagy ösztönzés nélküli színészi játékon kívül mi szolgálhat erre magyarázatul, azt sem nehéz kitalálni: Szinetár feltehetőleg nem érezte elég humorosnak a bravúros „Parti Nagy-fordítást”, s megpróbálta feljavítani a már amúgy is feljavított alapanyagot. Hogy hogyan, az a második, immár igencsak jelentős probléma: a magyar nóták paródiájaként magyar nótákkal tűzdelte tele előadását (szó szerint tele: nincs öt perc, melyben ne csendülne fel valamilyen dal). Érdekes kérdés ugyanakkor, hogy paródiának nevezhető-e, ha magyar nótákat fájdalmasan rosszul adnak elő, ám sem plusz jelentést nem társítanak hozzá, sem kontextusukból nem forgatják ki őket…
 Györgyi Anna, Huszár Zsolt és Pokorny Lia. Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
A színészek majd’ mindegyike kiszámíthatóan építi fel szerepét. Az eltúlzottan affektált szöveg komikumára nem mutatnak rá, maguk is eltúlozzák eszközeiket: széles gesztusokkal, elváltoztatott hangon adják elő elnyújtott szavaikat, karaktereiket túl abszurdnak érezve ahhoz, hogy akárcsak megpróbáljanak azonosulni vele – egyszóval a lehető legegyszerűbb és legzavaróbb megoldást választják: a ripacskodást. Ilyenformán különbség sem igen fedezhető fel játékukban, legfeljebb arról lehetne értekezni, ki mennyire énekel hamisan. A már színre lépéskor tapsorkánnal fogadott Eperjes Károly is csak annyit hoz, amennyit egy középszerű komédiai szereplőt játszva szinte bárki hozni tud. A kivétel az egyetlen becsületes – s így mindvégig kívülálló – embert játszó, a darab végén méltó jutalmát elnyerő Huszár Zsolt. Egyedül az ő színpadi jelenlétének van némi súlya – úgy áll botjára támaszkodva, mintha egy Móricz-regényből lépett volna elő –, s ő az, aki nem ripizésből építi karakterét, hanem erősen rájátszik arra a szótlanságra, halkszavúságra, mely ellentétben áll az ígérgetők harsányságával. Ennél azonban nem jut tovább: ha nem tavaly novemberben lett volna a premier, azt lehetne hinni, nem készült még el a szerepével.
Balla Ildikó díszlete az egyetlen karakteres elem: össze-vissza domborodó, szétfolyó, kerek vonalakkal kontúrozott házai és festett hátterei a legkisebb korosztálynak szóló rajzfilmeket idézik, mézes-mázosságukkal még egyszer aláhúzzák a textus finomkodását. Ám azt már oly sokszor aláhúzták ebben az előadásban, hogy olyan, akár egy túlcukrozott, gejl sütemény. Melybe – hogy az édesszájúak se járjanak jól – a „Száz forintnak ötven a fele” című nótát és társait színpadra állító Szinetár Miklós egy kevés fokhagymát is őrölt: beleharapni több mint veszélyes.
Vö. Markó Róbert: Lassú a csiga, nincs semmi hiba
Dömötör Adrienn: Tisztújítás
Mikes Éva: Zenés-táncos cselvígjáték
Tarján Tamás: Nincsen benne semmi, ámde
Koltai Tamás: Perceval, a Grál