Megnéztem Marcel Danesi 2014-ben tartott TEDx-előadását (The power and danger of the kiss). Nagy sikere volt. Az előadó leginkább Woody Allenre emlékeztetett az Allison Portchnik-jelenetben. Nem akkor, amikor szex helyett a Kennedy-gyilkosságon töri a fejét, hanem megismerkedésük pillanatában, amikor egy szép, kerek körmondattal kulturális sztereotípiává formálja a lányt, majd belép a hallgatóság elé, és óvatosan, kiszámítva, szünetekkel a megfelelő helyen hagyja, hogy robbanjon a poén.

Marcel Danesi is él a kulturális sztereotípiákkal, és előadóként finoman rá tudja venni a nézőket, hogy nevessenek. Az előadás nem egészen 15 percig tart. Van eleje, közepe, vége. Van vetítés. Jó prezentáció. Elmagyarázza a hallgatóságnak, amit szerinte tudniuk kell a csókról, és jól időzíti a poénokat. De ez az anyag nem elegendő egy komoly érvekkel alátámasztott értekezéshez, akkor sem, ha merész, szokatlan megállapítással indít, és élőszóban izgalmas, ám leírva közhelyes megállapításokat ismétel. Ugyanazok a motívumok, érvek és érvelési rendszerek bukkannak fel minden fejezetben. Nem azt érzem könyve olvastán, hogy bármiről meg akarna győzni, inkább azt, hogy meg szeretne hökkenteni, ami sikerül is.

A vékony kis kötet az Előszót és a Köszönetnyilvánítást leszámítva hét fejezetből áll, mintha hét kis prezentáció írott változata került volna egy közös borító szorításába. Vélhetően ebből adódik a sokszoros ismétlés is (Rómeó és Júlia csókja, Dante és Beatrice boldogtalan csókja, versben, képen és szoborban), mintha fel akarná idézni az olvasóban a már egyszer elhangzottakat. Rómeónak és Júliának még egy fontos szerepet kínál. Az utolsó fejezetben velük, illetve népszerűségükkel (Shakespeare megírta, Csajkovszkij megzenésítette, és még a Dire Straits is írt egy dalt róluk) illusztrálja, hogy a romantika az internet korában sem halt ki teljesen, és egyes felmérések szerint a campusokon élő diákok egy része elutasítja az egyéjszakás kalandok sivárságát. Itt, az utolsó fejezetben záróakkordként pendíti meg azt, amiről az első fejezettől fogva kellett volna szólni: milyen jelentései vannak a csóknak. Csak nem bizonytalan kérdésfelvetésként, hanem kutatási kérdésként. Miért van az például, hogy „egyáltalán nem világos, hogy a szerelmet miért az ajkak összeérintésével fejezzük ki, ahelyett, hogy mondjuk, összedörzsölnénk a füleinket vagy a térdünket.” A szerzői célkitűzés a Bevezető szerint „…a csók értelmét kívánom megmutatni. … azt állítom, hogy a romantikus csók először a középkorban bukkant fel az árulás és a testi vágy aktusaként…” Izgalmasan hangzik, de már itt, az első oldalon feltűnik az a szerzői szokás, amely majd végigkíséri a csók történetének megismeréséhez vezető utunkat, nevezetesen az inkoherens, egymással logikai összefüggésben nem álló, random ex katedra kijelentések sora. „Az embertudományokban az uralkodó nézet a csók eredetét biológiai okokra vezeti vissza, én viszont azt állítom, hogy a romantikus csók először a középkorban bukkant fel az árulás és testi vágy aktusaként, szemben a hűséget és a spirituális vágyakozást kifejező, házastársak közti lélegzetcserével.” Az állítással több gond is van, elsősorban, hogy a romantikus csók (bármi legyen is az, mert definíciója nincsen) nem mond ellent annak, hogy eredete biológiai lenne. Másrészt, ha a testi vágy aktusaként jelent meg, akkor mit kezdjünk az ókori költőkkel, többek között szerzőnk által is idézett Catullus Lesbiához írt verseivel és az ő csókjaikkal? Az árulás is nehezen értelmezhető, ha Júdás csókjára gondol, az valóban nem a testi vágy szülötte, viszont jóval a középkor előtt történt, ha áruláson a (szerelmes)párok közti megcsalást érti, arról se gondolhatjuk, hogy középkori társadalmi képződmény. Szóval, némi következetlenséget vélek felfedezni Marcel Danesi állításában. Innentől picit gyanakodva folytattam az olvasást, de a 23. oldalon megtaláltam a megoldást. Ovidiusnál írja: „Mindent egybevetve szinte lehetetlen érdemi következtetéseket levonni az ókori forrásokból a romantikus csókolózással kapcsolatban.” Ha ő így gondolja, érthető, miért datálta a romantikus csók keletkezését a számára egyértelmű következtetések levonására alkalmas középkorba.

A könyv tele van közhelyekkel, lapos megállapításokkal („Nem túlzottan meglepő módon az angyali nő metaforája szembeállítható ellentétpárjával, a végzetes démoni asszonnyal /femme fatale/”), szabad asszociációkkal, viszont hiányzik belőle az érvelő elemzés és a valódi újdonság. Ráadásul csak az utolsó oldalakon kapunk valami útbaigazítást arra nézvést, miért kapcsolódik a csók a populáris kultúra megszületéséhez („Az udvari költészet jellemző témái, mint a szerelem, az árulás és a szex, ma is nagyon népszerűek”), mert, ahogy a romantikus csókot sem definiálja a szerző, úgy a populáris kultúrát sem.

A csók mint jelkép izgalmas témája lehet bármilyen tudományos igényű kutatásnak. Hogyan és miért vált a csók a szerelem ikonikus jelképévé (tegyük hozzá, az európai kultúrkörben, mert hát nem az egész emberiségről beszélünk, ahogy Danesi sem). Tudományos vizsgálódásban azért nem Dan Brown A Da Vinci-kód című bestsellerét használnám példának (noha a címben ígért populáris kultúra terméke és termelője), még illusztrációként sem. A csók „a legrégebbi időktől fogva része lenne az udvarlás rítusainak, ahogy Dan Brown sejteti bestsellerében, a Da Vinci-kódban, amelyben Jézus és Mária Magdolna szájon csókolják egymást romantikus vonzalmuk jeleként?”  Ettől már a 14. oldal körül inogni kezd a hitem, talán mégse kell annyira komolyan venni ezt a könyvet. És nem véletlen az aggodalmam, mert olyan merész kijelentés következik, ami az egész könyv alapja, és amelyet ugyanakkor végig maga a szerző cáfol.

Íme az állítás: „a szerelmes csók története a középkorban kezdődik, mint ezt később bizonyítani fogom.” Várjuk, várjuk, de hiába. Közben különféle címszavak örvén (alfejezetcímek) belekap egy kicsit ebbe is, abba is, Rómeó és Júlia mellett Abélard és Heloise története is felbukkan, ahogy Ámor és Psziché, sőt Pygmalion is az összes feldolgozásával együtt, de hogy ezzel miért jutnánk előrébb a csók történetében, az nem derül ki. Sokkal inkább ismeretterjesztő szövegecskék gyűjteménye a kötet, amelyek a csók körül tömörülnek, a csók közöttük a kapocs. Megtudjuk, hogy a csókról versek, dalok, prózai szövegek, festmények, szobrok és fotók készültek, és a művek szereplői az antik mítoszokból, a középkori románcokból ismertek, ezeket dolgozzák azután fel a következő századok művészei, a magas művészetben és a populáris kultúrában egyaránt. Így lehetséges, hogy Danesi egy levegővétellel nevezi a populáris kultúra alkotójának Csehovot és Danielle Steele-t, akiket nemcsak évszázadok és kontinensek választanak el egymástól. De példaként említhetném, amikor Marcel Camus Fekete Orfeusz című filmje és Nick Cave Abattoir Blues/Lyre of Orpheus című lemeze közé igyekszik egyenlőségjelet szorítani azzal az érvvel, hogy az ókori történetnek sok feldolgozását ismerjük a modern populáris kultúrában.

A következő fejezetekben vissza-visszatérünk a trubadúrok világába. Viszonylag részletes zenetörténet, kevésbé részletes festészet- és filmtörténet (amelynek műveit a trubadúrok, illetve az ókori mitológiai mesék ihlették) után jutunk el az internet világába. Ez az a fejezet, ahol a szerző következetesebben viszi végig gondolatmeneteit, ahol puszta kijelentéseknél és jelzős szerkezeteknél valamivel többet kínál. Itt ugyan koherensen, de erős általánosítással jelenik meg a címben ígért csók és populáris kultúra. „Az udvari szerelem toposza hozza létre a populáris irodalmat, mivel ezeket a műveket társadalmi osztálytól és hivatástól függetlenül változatos közönség olvasta.” Ugye az irodalom csak egyike a művészeti ágaknak (festészet, szobrászat, zene), azonkívül egyszerűen nem igaz, hogy osztályfüggetlen lett volna az olvasóközönség, mert az olvasni tudás sem volt osztályfüggetlen.

A szerző kétségtelenül eredeti szempontokból közelít a témához, de sajnos ez önmagában nem elég ahhoz, hogy érdemi információkkal lássa el az olvasót, marad egy felületes műveltségi gyorstalpaló, amelyből azonban azt megtudhatjuk, milyen az, amikor a varrógép és az esernyő véletlenül találkozik a boncasztalon.