Nomen est omen. Francis Veber komédiáiban visszatérő név a Francis (sic!) Pignon. A szenvedő, hétköznapi kisembert hívják így többek között a Bérgyilkos a barátomban, a Legyen férfi, Monsieur Pignon!-ban vagy éppen a jelenleg is több magyar színházban játszott Balfácánt vacsorára! című drámában. Az említett darabokban közös, hogy Veber egy sikeresebb és izgalmasabb karakterrel állítja párba hősét, a kalamajkát azonban mégis rendre a jelentéktelenebbnek ható Pignon okozza. A Balfácán esetében ráadásul kimondottan egy „hülyéről” beszélünk, hiszen Pignon éppen e tulajdonsága miatt kerül az események középpontjába. A felsőosztálybeli értelmiségiek ugyanis hetente meghívnak egy balfácánt a vacsorájukra, hogy a látszólag komolyan vett, gyanútlan vendéget kiröhöghessék a háta mögött. De mitől is hülye a hülye?

 

Vegyük egy pillanatra komolyan a kérdést. Pignon magabiztos, naiv, képtelen tanulni, de tudjuk róla, hogy egyébként adóhivatalnok. Butasága miatt nem tud felnőni a jól szituált művész-értelmiséget képviselő szereplőkhöz, az adóhatóság révén mégis valamiféle hatalommal rendelkezik: a gyűlölt kisember, a viccekben szereplő rendőr, a buszajtó orrunk előtti becsukásáért hibáztatott sofőr vagy az értetlenkedő ügyfélszolgálati munkatárs rokona ő sztereotipiáink széles családjában. Egyébként Pignont a felesége otthagyta, hobbija pedig a gyufamakett építés. Más szóval, nem termel és nem is nemz semmi hasznosat a kapitalista kultúránknak, de ez sokkal inkább lehetett a hülyeség jele húsz éve, a darab születésekor, mint manapság, amikor a legkülönbözőbb rajongók, geekek és szinglik már sokkal inkább szerves és elfogadott részei a kultúránknak. (És ez még a jelenlegi magyar családpolitika mellett is igaz.)

 

A Pignon „hülyesége” és a Balfácánbéli párja, a jómódú könyvkiadó, Pierre Brochant felsőbbrendűsége közti különbség persze nem csak hangsúlyosabbá válik, de nem egyszer meg is kérdőjeleződik a darabban, hiszen elsősorban ez a kettősség lenne a poénok alapja. Cseke Péter kecskeméti rendezésében azonban ez a dinamika alig érződik, ami jelentősen leülteti az egész előadást. Pierre-t hátfájása közepén ismerjük meg, amelyet Szemenyei János olyan túlzással ad elő, hogy a komolyabbnak szánt karakter azonnal nevetségessé válik. Pár perccel később megtudjuk, hogy az általa mélyen tisztelt orvos (Körtvélyessy Zsolt) a kigúnyolt Pignonhoz (Fazakas Géza) hasonlóan szenvedélyes makettépítő, ezzel normalizálva a különc hobbit. A különbség már innentől kezdve nem elég éles a két főszereplő között, a rendezés azonban mégis sokszor erre játszik rá, így a két figura hasonlóságában rejlő szerencsesüti mélységű mondanivaló („ne nevezz senkit balfácánnak, mert a végén még kiderül, hogy te is az vagy!”) szintén elsikkad. Fazakas alakításában nincs elég erő, balfácánsága átgondolatlan, visszafogott és igazából érdektelen, jellemkomikumot csak nyomokban találunk.

 

A két valóban komolyabbra vett karakter a Pierre-t éppen faképnél hagyó felesége, Christine (Märcz Fruzsina), valamint a feleség karizmatikusnak és csupaszívnek ábrázolt exe, Leblanc (Ferencz Bálint). Az ő motivációik azonban nem tiszták, döntéseik alárendelődnek a dramaturgiai szükségszerűségeknek. Helyettük a legizgalmasabb alakítás egyértelműen Kiss Jenőé, aki Pignon szigorú és egyben bogaras kollégáját alakítja. Kiss vicces profi adóellenőrként és megható felszarvazott férjként is, kár, hogy utolsó színpadra lépése már nem lett igazán kihasználva, az érzelmi ív addigra lezárult. A teljesség kedvéért álljon még itt Dobó Enikő neve, aki Pierre szeretőjeként elsősorban a részeg jelenetben talált magára. Ha a karakterek nem is kiugróan érdekesek, a helyzetkomikum működik. Pignon összekeveri Pierre szeretőjét és feleségét, magukra szabadítja az adóellenőr kollégáját és tovább ront Pierre hátfájásán – az ebből adódó magyarázkodás-spirál mosolyt csal az ember arcára, csak sajnos fájdalmasan ritkán az előadás hosszához képest.

 

A rendezés további átgondolatlanságára utal a zene, amely hangulatában kevésbé passzol a cselekményhez, az egyetlen kapcsolódási pont valószínűleg az, hogy francia, akárcsak a dráma. A díszletnél (Szlávik István) pedig vitathatatlanul túlzásba estek az alkotók. Ennek leglátványosabb példája a háttérben elhelyezett festett könyvespolc, amely egyszerre szolgál a színpadon látható valódi könyvespolc akaratlanul illúzióromboló folytatásaként, másrészt sima falként is, amelyre képet akasztanak. A zsúfolt szoba rendezői koncepciója világos, a történet során kiürül a tér, ugyanakkor látva az eredményt szinte olyan érzése van az embernek, mintha csak ötletszerűen dobáltak volna össze színpadi kellékeket.

 

A Veber-drámákból készült előadások morális világa messze esik az enyémtől, talán ez az oka annak, hogy nem sikerül ráhangolódnom a cselekményre. Már a politikai korrektséget felkavaró botránydarabnak szánt, de (a Thália előadása alapján) inkább botrányosan rossz Legyen férfi…-nél is valami kellemetlenséget éreztem a befejezés kapcsán, és most, a Balfácánban is az egyik mellékszereplőt sajnáltam a főszereplők helyett, Pierre feleségét. De komolyan: ha az arrogáns párod alig foglalkozik veled, ráadásul folyamatosan megcsal, akkor miért teheti jóvá azzal a dolgot, hogy egy egész éjszakát annak kiderítésével tölt, vajon te is megcsalod-e őt? Túl komolyan veszem a vígjátékot, világos. De miután végigültem a vacsorát, hadd értetlenkedhessek én is, mint egy igazi balfácán.

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.